Korán van. Csönd. Szerelem. Béke.
Egy kósza puha párnapihe libben fel a légbe.
Korán van. Szerelem. Ölelés. Mámor.
Varázsos nyilával gyönyört küld Ámor.
Nap nyílik. Ébredez. Vörösen izzik.
Szép kezed remegőn bőrömhöz siklik.
Megtalál. Megérint. Megsimít lágyan.
Fuvolás dalmadár énekli vágyam.
Korán van, lelkemben mégsincs késő álom,
Holddal jött páromat minden reggel várom.
 

Ó, szólj már, szólj valamit,
Vagy olyan SOKAT kérek?!
E zörgő-börgő zúgó zajban
Önmagamban méla csendben élek
Saját gondolataim a fejembe
Vannak zárva, olyan vagyok mint
Egy bebábozódott lárva,
Régi-féle csacsogós párbeszédek
Páncélt próbálnak repeszteni
De már nem születnek színes
Szabadszárnyú pillangóvá -
Nem fognak fülembe zengeni.

Tragédia? Vagy bús-melankós elégia?
Még annak se jó - mert nincs vissz-hang
Csak kulináris sablon-kommunikáció
Hogy ordítanék! Epekedve, ha nem lenne
Bánat-torkom betegesen berekedve
Sikítanék kínomban, ha hallom a szót:
"Kedvesem. Kérlek. Add ide a sót"...

S én nyújtom feléd, lágyan
(a felszín alatt dobol a lábam),
Mosolygunk, és minden rendben,
Jól-lakunk, így, szépen, csendben.
Oh. Be szép: Együtt vagyunk asztalnál
Ágyban. Nem tudod, nem ÉRZED
Sótlan-szótlan vágyam. Nem hallod zenémet
Belül, mi szívem bánatos húrjain hegedül
Ahogy hangtalan ordítok feléd:
Szólalj meg! Mert némaságod bennem
Pokoli mélységekbe menekül.

Keserű gyötrelem
Ha múlik a szerelem
Szűnik az érzelem
Nem értem sohasem

Hol van az ölelés
Meghalt a nevetés
Mért fáj ez énnekem
Ha múlik a szerelem

Szép volt a lángolás
Minden perc oly csodás
Nincs vigasz sohasem
ha múlik a szerelem

Jéggé vált a szíved
Süketté a füled
Üresek szavaid
Kihűltek csókjaid

Megtörtél bántottál
Ellöktél ártottál
Hegyeket bontottál
Mély sárba tiportál

Rámtör a félelem
Nem kellesz már nekem
Engedd el a kezem
Elmúlt a szerelem