AZ ÉJSZAKA
Az éjszaka,
Melyben közös bűneink vajúdása
Gyötrő kínok között
Megbocsátást szült
S a sötétség,
A sötétség jótékony fátyola
Ráborult remegő testünkre
Keserű perceket feledtetve
Csókoltunk egymásba életet
Szeretve őrjöngő vágyainkat
Szabad útjára engedve
Egymást tépve, együtt sikoltva
A sorstól mindent kikövetelve
Mindenséget elsöprő
Gyönyörökkel gyilkoltuk meg
Őrült szenvedéseinket
S az éjszaka,
Az éjszaka csendes bánata
Békésen bocsátotta útjára
Megnyugvó lelkünket
Míg a pirkadat,
A pirkadat gyengéd mámora
Örökre össze nem kötött minket.
sms-szerelem
S míg ismeretlenül
Ily szépeket írsz nekem
Felderül fénytelen életem
Rádióhullámokon száguldok
Nem bénít többé a félelem
Fellobban, s ha kell
Hamvába hal az arctalan
Sms-szerelem
Ha soraidat nem saját
Archívumodból kaptad elő
Ha mai verseidben nem
Régmúlt szerelem az ihlető
Ha három napja
Én vagyok a nyerő
Úgy istennuccse gerincemben
Polkát jár a velő!
Szürke élet
Égszínkék színekben
Látom az életem
Szivárvány ecsettel
Jövőmet megfestem
Hajamba kötök majd
Rózsaszín szalagot
Fekete múltamtól
Messzire elfutok
Hófehér patyolat
Lelkemet eldobom
Epezöld mérgemet
Magamból kiadom
Kénsárga vitriol
Csurog majd tollamon
Vérvörös jelenem
Bárkinek eladom
Pénzszínű emberek
Kísérnek utamon
Fénytelen írisszel
Mosolygok magamon
NEM MARADT SEMMI SEM
Egykor tűzbeborult lelkem
Ha rám néztél,
Szikrázott minden pórusom,
Ma már csak eltűnődve
Azon gondolkodom,
Hová lett az édes forró ölelés
Mikor vált torz mosollyá
A szerelmes nevetés-
Valamikor kín volt minden
Nélküled töltött óra,
Most már az se fáj, ha
Egyedül térek nyugovóra
Hűvös lepedőm nyugtatja
Izzó testemet
Valaha szenvedtem, ha
Nélküled este lett
Nem sír ma már édesem
Utánad senki sem...
Tudatosan ölted ki agyadból
A gyöngéd vágyakat,
Így hagytad magad után
Üresen ágyamat, s
A testnek ki abban fekszik
Már lelke nincs
Rájössz majd egyszer, hogy
Ő volt a kincs amit
Nem akartál megtartani-
Légy erős! Küzdj! Ölj!
Harcolj kedvesem!
Megtettem.
S nem maradt semmi sem.
Haldoklik a nagymamám
Haldoklik a nagymamám,
Könny áztatja arcom,
Összeszorul a torkom,
Elfullad a hangom
Azt mondták még vár valakit,
Azért nem tud menni,
Azért nem tud fáradt szíve
Végleg megpihenni
Elindultam összetörten
Lelkemben mély sebek
Úristen, hát én kellek még -
Nyugodt hogyan legyek?
Én voltam az életének
Első unokája,
Lényemnek ő anyja is volt,
Nemcsak nagymamája
Kiskoromban nevelgetett
Minden erejével,
Ha úgy kellett, óvott, védett
Mind a két kezével
Nehéz sorsát, majd' száz évét
Emelt fővel járta,
S nótázta hogy "Erdő szélén
nagy a zsivaj lárma..."
Most elfogyva kis csontvázként
Itt fekszik előttem,
Alig merem felkölteni:
-Mamikám! Megjöttem!
Rám emelte megfakult, de
Mégis tiszta kék szemét,
Perceken át megdermedve
Bámultam az íriszét
Kitágult a pupillája
Fejét felém fordítva,
Fájdalmamban könyörögtem
Némán, mégis ordítva:
- Mamikám, hát ki vagyok én?
Mondja már ki a nevem!-
Kicsi fejét simogattam,
S ő szorította a kezem.
Aztán csöndben "beszélgettünk",
Szavak nélkül, sokáig -
Még eldúdoltam régi dalát...
És zokogtam hazáig.
Kóstolj meg!
(Tréfás "személyleírásom" -csak ÍNYENCEKNEK!- )
Tüzes és testes vagyok
Mint az Egri Bikavér,
Pár butykossal e jó nedű
Igen-igen sokat ér!
Minőségi, édes, finom,
Mint a ritka Medina:
Értő kézben megszelídül
S köddé lesz a kritika!
Formám, mint a Vilmoskörte,
Érett, puha, zamatos,
Agyam kissé "ütődött",
De épp ez benne aranyos!
Hajam "napszítta" búzakalász,
Szememen dioptria csillog,
Magamon kacagok ha látom,
Tollamból hány metafóra villog!
|