3.

Említettem már, hogy pénteki nap volt? Igen, ez lényeges momentum lehet abból a szemszögből, hogy abban az időben ment péntek esténként a tévében a Dallas sorozat.
Szóval hétkor rosszul lettem, fél nyolckor kiment a hívás, kilenckor meg még sehol senki. Mármint orvos. Szegény emberem megint telefonált, most már kissé ingerlékenyebben...
-Rosszabbul van a felesége? -jő a kérdés.
-Neeem...ööö...ugyanúgy van...de tényleg rosszul van...-felelé.
Jó, nemsokára jön.-hangzott a válasz.
Akkor lett vége a sorozatnak, emlékszem, fél szemmel még én is néztem, de minden csak olyan homályosan jutott el a tudatomig. (Most mondjam, hogy tuti végignézte a dokicsaj, s csak azután indult el?! - - - - - mondom.)
10 órakor hallottuk, hogy megáll az autó a ház előtt...A párom kiment kaput nyitni.
Egy rendkívül fiatal, csini kis dokinéni jött be mosolyogva -olyan frissendiplomás magabiztos fajta-, divatos szerkóban, illatosan, aranyosan. Hozta a doki-ridikült, előkapta a fonendoszkópját, és szívélyesen megkérdezte, "Na, hogy vagyunk?"...(Gondoltam magamban, azt nem tudom, TE hogy vagy, de hogy én k*va szarul, az szent.) Mondtam neki, mindazt, amiket itt is leírtam.
Meghallgatta a szívemet, a tüdőmet, nézte a pulzusomat...Közben tekintete rátévedt a kuplerájra az asztalon...a ménkű sok könyv, a jegyzetek, de főleg a zsáknyi kis harmonika-puska láttán rákérdezett: -Tanulás?
-Ja- mondtam. -Holnap szigorlat.
És mint aki megvilágosodott, felcsillanó szemmel (heuréka!) azonmód meg is nyugtatott:
-Óó! Akkor ez csak vizsgadrukk!!

(Ezt a szót, míg élek nem felejtem el: VIZSGADRUKK. Ez a szó változtatta meg az egész életemet, ez törte derékba pályafutásomat, az álmaimat, az egész jövőmet...)
- v i z s g a d r u k k -

Na mindegy, adott a seggembe valami koktélfélét, mondta, ettől megnyugszom, elmúlik ez a fránya feszültség meg gyengeség. De ha mégsem! akkor a biztonság kedvéért kiállít egy mentőspapírt, tehát ha rosszabbul lennék, akkor nyugodtan hívjuk a mentőket, őt már nem kell. Ha(!) ROSSZABBUL lennék.
Sok sikert kívánt a másnapi vizsgámhoz, majd kellemes illatfelhőt hagyva maga után, ellibbent.
Még meg is nyugodtam volna, ha nem lettem volna olyan vacakul.
Kitámolyogtam a fürdőszobába valahogy, lezuhanyoztam ( a mai napig sem fogom fel, mért nem estem össze, és egyáltalán mi keringette még bennem a vért, hiszen közben masszívan és FOLYAMATOSAN zajlott bennem az infarktus, mint utólag ez is kiderült -de erre később lesz magyarázat), megnéztem az alvó gyerekeimet, kikapcsoltam náluk a tévét, betakargattam őket, majd visszadőltem az ágyba. A koktél hathatott, mert valahogy aludni is tudtam kicsit. Néha, amikor fel-felébredtem, azt figyeltem, ROSSZABBUL vagyok-e, de mivel minden maradt az "alapból-estehétóta-ugyanilyenrosszulvagyok"-nál, visszabóbiskoltam.

Reggel baromi korán ébredtem (naROSSZABBULVAGYOKMÁR?), felkeltem (gyengeség maradt, de valahogy több erőm volt), lefőztem a szokásos kávémat....kivasaltam a fehér blúzomat, felraktam a műkörmeimet, kisminkeltem magam -ha már meghúznak a vizsgán, legalább szép legyek-, összepakoltam a cuccaimat, elszívtam vagy három cigit a kávéhoz, néztem az órát, mennyi van még a busz indulásáig...
Gábor -mivel szabadnapos volt aznap- mondta, hogy elkísér.
-Nem jól nézel ki, nehogy útközben NAGYON rosszul legyél nekem...
-Na, jó, gyerevelem nem bánom...(Kocsink nem volt)
Kibattyogtunk a buszhoz...Na, akkor kezdtem már tényleg úgy istenigazából pocsékul lenni. Alig bírtam vánszorogni, a buszmegállóban képes voltam leülni a havas padra...
Nem sok az út, 15-20 perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. (Infarktuskám akkor már "dolgozott" ezerrel) Mondta is a párom, hogy te! olyan fura színed van! nem is fehér, nem is sápadt....hanem olyan....izé...olyan...ööö...SZÜRKE!!

Amikor leszálltunk, akkor úgy éreztem, menten összeesek. És lelki szememim előtt az lebegett, hogy még fel kell másznom a toronyba (a fősuliban a csillagvizsgáló alatti termekben voltak a vizsgáink cirka többszáz lépcső), jajjistenem.
De akkor már nem volt oppardon, Gábor ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy előbb bemegyünk a kórházba az ügyeletre! Nyafogtam, hogy deeee...én már úgy szeretnék túllenni azon a rohadt vizsgán, különben is ma én akartam az elsők közt bemenni, levizsgázok, és utána majd mehetünk az ügyeletre, jó?
-NEMM!!! -mondta- MOST AZONNAL bemegyünk, aztán majd vizsgázgathatsz kedvedre!
Meggyőzött.
Elbotorkáltunk a kórházig (én vánszorogtam, belekapaszkodva a kabátjába, ő meg támogatott, meg tartott, meg húzott-vont).

Átgördültünk mindenféle folyosón, át az udvaron, majd be egy másik épületszárnyba, aztán ismét folyosók, végül "leparkoltunk" egy ajtó előtt. A betegszállító bekopogott, bement, bevitte a papírjaimat. Kisvártatva kijött és sajnálkozva közölte, hogy bizony várni kell, mert az ügyeletes orvos nincs bent, fenn van az osztályon.
Jó, várunk.

Vártunk vagy fél órát...A srác bement, rákérdezni, mi a frász van. Mondták neki, hogy nyugi, valami gubanc van az intenzíven, de jönni fog az orvos, mert már felszóltak neki. Aztán vártunk még húsz percecskét...(jujj, az nagyon soknak tűnik ám ilyenkor!), a beteghordó srác már idegesebb volt, mint én. Aztán csak bement immáron harmadjára is...Irtó rendes volt, mert közölte, hogy ő maga szalad fel az osztályra és kerít egy dokit -gondolom látta rajtam, hogy nem éppen a topon vagyok-, siet vissza, itt várjuk meg. Mi meg mit is tehettünk volna....,,,,na míííít??
Hát vártunk naná. Gabi síkideg volt, még én vígasztalgattam, hogy ne egye már annyira a kefét...

Hamarosan (de tényleg, vagy tíz perc múlva) jött vissza a srác, hogy rögtön lesz orvos. (hehe, rögtön, ezt már ismerem) Közben betoltak mellém egy idős bácsit, ő ramatyabbul nézett ki szegény, neki nem is "talicska" jutott, hanem összkomfortos gurulós ágyikó. Felesége ott tördelte a kezét, kérdezte, van benn orvos? Még mosolyogni is tudtam kicsit, válaszoltam neki, hogy LESZ, ha minden igaz, pár perc múlva.
-Régóta várnak itt, kedveskéim?
-Ó, csak alig egy órája...-a mamika ki volt akadva, de nem sok ideje volt sopánkodni, mert tényleg felbukkant loholva egy középkorú doktornő, berobogott a rendelőbe, eltelt kis idő, majd szólították a ....a bácsit. (!!)

Na, le lehetett volna fotózni a képemet, szerintem úgy megnyúlt az orcám, mint a sikolykettőnek...De már csak legyintettem.
Az a szék vagy mi, törte az ülepem, tegnap délután óta egy falatot nem ettem, nem ittam, kútbaesett a szigorlatom, ott ültem egy rém kihalt, hideg folyosón valami istentudja milyen nyavalyával, pocsékul éreztem magam, már levegőt alig volt erőm venni...és szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy nem engem hívtak be. Gabi már épp be akart ordítani az ajtón, hogy az asszony itt kínlódik már mióta, de akkor nyílt az ajtó, s láss csudát! végre behívtak! Hurrá, még a tolószékből is fel tudtam állni, szépen betipegtem a saját lábaimon...
A doktornő -olyan-katonás-hangnemben- rámszólt, hogy vetkőzzek le derékig és feküdjek a vizsgálóasztalra. Majd eltűnt a szomszéd helyiségben, ahová a bácsit fektették. Én szófogadóan levetkőztem, ráfeküdtem arra az ágyra, ami olyan, de olyan hideg volt, hogy felszisszentem! (Jesszus, van itt egyáltalán fűtés??) Dideregtem ott egy darabig, amikor jött az asszisztens és már amikor tolta a gépet, tudtam, hogy megint EKG. (Mintha az alig egy órája készített papír nem lett volna jó, na, mindegy, mondjuk ezt is utólag tudtam meg, hogy erre azért volt szükség, hogy összehasonlítsák az előzővel, mennyit döglődött annyi idő alatt is a balkamrám.)
Utána átgurította a masinát a szomszéd szobába, megcsinálták a bácsikának is az EKG-t, aztán megint egy kis várakozás....Persze, félmeztelenül, a hidegágyon (brrrr), mert azt mondta az asszisztensnő, hogy addig ne keljek már fel, amíg a doktornő ki nem elemzi az eredményeket. Azért terített rám egy vékonyka lepedőt, hogy ne vacogjak olyan hangosan.

A dokinéni el is kezdte nézegetni a "kottákat", én azt hiszem közben elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy felkiált (tulajdonképpen a szomszéd szobában lévő asszisztenshez intézve a mondanivalóját):
-Úristen, ennek(!) akkora infarktusa van, mint egy hááz!!
Magamban meg arra gondoltam, szegény bácsika. Szar van a levesbe, na, az öreget se engedik ma haza!
(Csak azt furcsállottam, hogy ilyen lazán, simán, felkonferálta a diagnózist, de olyan hangfrekvenciában, hogy -mint utólag kiderült- a folyosón éppúgy hallotta a párom, mint a bácsi felesége.)
Nosza, szaladt is a papókához rögvest, én meg egy másodperc múlva nyugtázhattam, hogy a kaki nem a bácsi levesében van, de nem ám, hanem az enyémben...lett is olyan ribillió, mert az éltes doktornő akkor fordult igazán felém és megrökönyödve nekem szegezte a kérdést:
-Maga hány éves?????????
De AHOGY kérdezte!
Az ereimben megfagyott a vér. (Már ami még keringett szegény)
Mondom megszeppenve, hogy harmincnégy. (Mivan, talán korhatáros a ceremónia??)
-Meeeennnnyííí?? -akár a lottóreklámban.

De valahogy nem volt vicces az egész szitu, mert hirtelen úgy bezsongott mindenki, mint a méhkas. Telefon. Újabb telefon. Emelkedettebb hangnemben. Sürgős. Infúziót. Hordágyat, de azonnal. Oxigént. Intenzívet előkészíteni. Gyorsan.
-hehh, tisztára, mint a Vészhelyzetben, csak nekem EZ a rész most valahogy nem annyira tetszett...-
 

Ééérdekes, most nem kellett várni egy percet sem, mert szinte abban a minutában ott is volt a hordágy, meg minden kellék, ami arra volt jó, hogy ha eddig nem rémültem halálra, akkor most igen. Még a pulcsimat se engedték felvenni, zsupsz, átemeltek a hordágyra, aztán iszkiri, kifelé. Szegény Gáborom (azért sajnálom, már így visszaemlékezve, mert akármilyen is volt velem annakidején, most azért sikerült rendesen betojnia) azt se tudta, mi van. Gondolom, úgy volt vele, hogy kivizsgálnak, vagy ilyesmi, írnak fel valami gyógyszert, aztán gyerünk végre haza. Na de amikor kivágódott az ajtó és úgy robogtak velem tényleg, mint egy kórházas-sorozatban....pfffff.....
Én akkor már csak arra emlékszem, hogy mennyire fázom, és hogy hova a jóistenbe visznek át, megint az udvaron (jajjdehidegvolt), aztán liftbe be, liftből ki...

És amikor "megérkeztünk" és megláttam egy hatalmas duplaajtón a még hatalmasabb feliratot (CARDIOLÓGIA INTENZÍV), na akkor tudatosult bennem, hogy iszonyú NAGY A BAJ. Gábort elküldték, azt mondták neki, hogy egyenlőre minden fontos vizsgálatot el kell végezniük, addig nem mondanak konkrétumot, semmi bővebb tájékoztatást nem tudnak nyújtani arra vonatkozólag, hogy milyen súlyos, vagy hogy mennyire életveszélyes a dolog -az infarktus tényét meg már úgyis tudtuk.

Engem betoltak az intenzívre, onnantól kezdve mintha valóban filmet néztem volna, minden olyan távolinak és hihetetlennek tűnt...Ahogy a párom eltűnt az összecsukódó ajtó mögött....a szeme, a tanácstalan, kétségbeesett tekintete, amit még láttam...ahogy azután az orvosok körbeálltak, fölém hajoltak, kérdezgettek, majd az ápolók befektettek egy furcsa, nagyon magas ágyba, ahogyan elképzelhetetlenül gyakorlott mozdulatokkal anyaszült meztelenre vetkőztettek, az orromba dugták azt az oxigén-izét és ahogy rám kapcsoltak mindenféle pittyegő, csipogó, zúgó-búgó jószágot...És mindezt valami villámgyorsan.
Mire észbekaptam, mindkét karomba be volt építve a branül, az egyikből szorgosan szipkodták a vért, a másikba meg befele csordogált valami áttetsző folyadék...és én egy szál lepedő alatt remegtem, mint a nyárfalevél, hogy most akkor mi lesz velem?? Meg fogok halni???

Rettenetesen féltem. Én még életemben nem féltem így. Mindenféle kavargott a fejemben, az agyamban legalább olyan szélsebesen cikáztak a gondolatok, mint amilyen szélsebesen levetkőztettek öt perccel azelőtt. De miért kell meztelenere??? Ez a kérdés lüktetett a halántékomnál minden egyes szívdobbanásomra. Ez olyan...olyan "megalázó" (jobb szó nem jutott eszembe, habár valahol az eszem mélyén tudtam, hogy ezt így kell), olyan kiszolgáltatott helyzet...Oké, tudomén, hogy egy friss infarktusos beteg nő nem NŐ, de valahogy mégis...az ösztönös szemérem szerintem még egy haldoklóban is benne van az utolsó pillanatig...jójó, betakartak egy lepedővel, de akárhányszor odajött egy orvos, azt a lepedőt felemelték, és hiába TUDOM, hogy csak a szívem állapota érdekelte őket, azért zavart az a tény, hogy mindkét mellem szétterülve, közprédára van téve. Még ha be is húzták azt a zöld függönyt.

Egyébként pedig hihetetlen kedvesek és közvetlenek voltak mind az orvosok, mind az ápolószemélyzet. Igyekeztek maximálisan megnyugtatni -már amennyire az adott esetben lehetett-, minden kérdésemre válaszolni (bár egyenlőre ők voltak azok, akik kérdésekkel bombáztak, mihelyst stabilizálódni látták az állapotomat), elmagyarázni, hogy mit miért tesznek, mely vizsgálatnak mi a célja és afelől is biztosítottak, hogy amint meglesznek a laboratóriumi eredmények, el fogják mondani, mi a harci helyzet.

Mondták, hogy próbáljak a lehető leghamarabb megnyugodni, persze erre rásegítettek egy kis szurival, vigasztalgattak, hogy elméletileg én már messze túl vagyok a nehezén, hiszen az infarktusos betegek igen nagy hányada az első órában hal meg. (uhhdemegnyugodtam) És mivel valami csoda folytán én éppen tizenöt órája éldegélem túl ezt az időszakot, így hát jó esélyt látnak a gyógyulásra. Tehát fel a fejjel, és semmi sírás-rívás. Tuti, hogy bőghettem, de erre már csak homályosan emlékszem, mert aztán hatni kezdett az altató-nyugtató keverék és én szép lassan belezuhantam valami feneketlen mély, öntudatlan álomba.

Azt álmodtam, hogy csak álmodtam ezt az egészet.

2.

Szörnyű volt az ébredés. Nem fájt ugyan semmim, de maga az egész döbbenet, hogy mégsem csak egy rossz álom volt mindaz ami velem történt, nagyon letaglózott. Kissé kába voltam ugyan a gyógyszerektől, de azért világosan tudtam gondolkodni és próbáltam elemezni a helyzetemet.
Először is alaposabban körülnéztem.

Baloldalt, egy ablak melletti ágyon feküdtem, mellettem még két ágy volt, az egyiken egy öreg bácsi (nem az, akivel odalent az ügyeleten is találkoztunk), amellett egy olyan hatvan körüli néni. Szemben velem volt a nővérpult, azon túl ismét három ágy, a túlsó oldalra már nem nagyon láttam el, a jobboldali kettő üres volt, a harmadikon egy nagyon-nagyon rossz állapotban lévő beteg feküdt (már nem emlékszem, férfi vagy nő volt-e, de gyakran rohantak hozzá ha a gép nem jól "pittyegett"). Aludtak.

A csend, az a sűrű, tömény csend volt a másik, ami azonnal feltűnt még. Igaz, a gépeknek, monitoroknak volt egy monoton, halk háttérduruzsolása, de valahogy mégis ijesztő volt a -szó szerint- síri csend. Meg az, hogy a folyosóról sem szűrődött be az a jellegzetes "kórház-hang", a nővérek, orvosok jövés-menése, a látogatók beszélgetései, a takarítók sertepertélése, az ételes kocsik nyekergő zörömbölése, ilyesmik.

Na meg az ÁGY. Nem az a hagyományos kórházi ágy, hanem egy igen magas, furcsa ágy volt (kicsit engem a szülőágyra emlékeztetett a szerkezete, de valahogy még annál is magasabbnak meg bonyolultabbnak tűnt). Négy oldalról pedig zöld függönyökkel volt körülvéve, amik azonban mind ki voltak húzva. A fejrésze teljesen le volt engedve, teljesen vízszintesen feküdtem, ami borzasztóan zavart, lévén hogy én világéletemben magasan felpolcolva szerettem aludni, sok-sok kispárnával...Úgyhogy emelgetnem kellett a fejem, hogy valamit lássak. Na ennek az emelgetésnek meg is lett az eredménye, mert rögtön oda is jött egy nővérke hozzám.
-Valami baj van, kedves? Nem érzi jól magát? Mi a baj?
-Mi történik most velem? -kérdeztem- és meddig kell itt lennem?

Megsimogatta a fejem, és elmondta, hogy ez az úgynevezett coronária-őrző ahol most vagyok, ez a hivatalos neve, de amúgy intenzív-osztálynak hívják köznapi nyelven a betegek és a látogatók. Pár napig megfigyelés alatt tartanak, hogy megtudják, milyen fokú volt a lezajlott infarktusom és hogy milyen károsodásokat okozott a szervezetemben meg a szívizomzatban. Ha az infúziók és a gyógyszerek megfelelően stabilizálják az állapotomat, akkor lekerülhetek a "sima" osztályra, az már nem ilyen ijesztő. Mosolygott, megfogta a kezemet, tényleg igyekezett megnyugtatni.Az a legfontosabb, hogy feküdjek nyugodtan, sőt, ha lehet, akkor mozdulatlanul.
(tesséééék????-én? mozdulatlanul? mikor világéletemben sajtkukac voltam? már az óvodában is futrinka volt a becenevem!!)

Na, jól megszeppentem, tényleg mozdulni sem mertem.
-Az eddigi eredményekről lehet már tudni valamit? -kíváncsiskodtam azért.
-Hamarosan lesz a nagyvizit és a doktorúr valószínűleg többet tud majd önnek mondani. Addig is pihenjen szépen és ne rágódjon most ezeken, higgye el, túl nagy baj már nem lehet, hiszen az első napot "szerencsésen" átvészelte. Mert hogy magának már tegnap délután óta elkezdődött az infarktusa, valóban csak a szerencséjén múlt, hogy ilyen állapotban van és nem súlyosabb a helyzet. Magának jó őrangyala lehet -mondta még, aztán ismét magamra hagyott.

Pontosabban nem voltam én magamra hagyatva, hiszen ugye ott voltak a nővérek lépésnyire tőlem, mégis valahogy OTT az ember annyira de annyira magányosnak tudja érezni magát.....

Hamarosan sürgés-forgás támadt -vizit!- szóltak a nővérkék, aztán be is vonult a fehérköpenyes csapat. Meglepetésemre nem "ágysorrendben" történt az akció, hanem egyenesen hozzám jöttek. Voltak vagy öten. A legidősebb, olyan pocakos-nagyapós, megnyerő külsejű doki barátságosan rám mosolygott, és kedélyesen megkérdezte:
-Hát ez a kislány mit keres itt minálunk?
Mit volt mit tenni, visszavigyorogtam és válaszoltam, hogy korántsem vagyok én már olyan kislány, mire azt felelte, hogy persze, csaképp nem szoktak hozzá ezen a helyen az ilyen csinos fiatalasszonyokhoz...

Megvolt az oda-vissza-vigyorgás (már amennyire félelmemben tudtam venni a lapot), majd behúzták a zöld függönyt, és el kezdtek vizsgálgatni. "Hagyományosan", fonendoszkóppal, meg "kézrátétellel" is (de hogy minek? mikor a gépek ott kattogtak a fejem fölött?) pulzusszámlálás, miegyebek...És folyamatosan kérdezgettek.

Hogy voltemáracsaládbansatöbbi. Meg hogy menstruálok-e rendszeresen, dohányzok-e, szedek-e fogamzásgátlót...ért-e mostanában valami nagyobb stressz? (Hú erre jól rákérdezett, mesélhettem volna órákig az élettörténetemet, ha lett volna erőm. Stressz? Áá, ugyanmá'...Csak a meló, a válás, a bíróságra futkosás, a fősuli, a vizsgák, a szakdolgozat-írás, a leendő államvizsgám, a családi gondok-bajok---stressz? miazastressz?) Szépen válaszolgattam neki(k), hogy igen, bagózok, igen, menstruálok, igen, szedek, igen, adódnak nyűgjeim.

Egyértelmű, hogy a cigiről eskü alatt azonmód le is kellett szoknom (mé, hol a fenébe gyújtottam volna rá, talán a két infúziós állvány árnyékában?), azután nagy komolyan felém fordult a "főnök" (én legalábbis annak néztem, mint utóbb kiderült, valóban ő volt a prof.,) és azt mondta:
-Ágnes, maga egy igen nagy kiterjedésű balkamrai infarktust szenvedett el az elmúlt tizennyolc órában. Sajnos, nem jutott időben hozzánk, mert akkor talán megakadályozhattuk volna, hogy ennyire csúnya legyen a helyzet. Tulajdonképpen miért is nem jött hamarabb? Nem érzett fájdalmat? Nem volt nagyon rosszul?
-Dehogynem voltam rosszul- válaszoltam és elmeséltem neki a tegnap délután óta lezajlott kálváriámat.
Rosszallóan csóválta a fejét, de azért még megkérdezte, hogy ha nem mentővel, akkor mivel jöttem be a kórházba? Kocsival?
-Busszal.-mondok, mire tök elhűlt az egész slepp.
-Bussszzzaaaaal????? Milyen busszal? Helyijárattal?
-Nem- mondtam- távolságival, innen a szomszéd faluból-e.
Teljesen kész voltak. Hogy ni, itt egy túlélőpalánta, aki akut infarktussal, saját lábán, zötyögő helyközivel képes belibbenni a szemük elé.
Na de nem igazán értékelték a dolgot, amit nem is csodálok.

Szóval közölték, hogy pár napig itt fogok vendégeskedni, kismillió labor-meg egyéb vizsgálatot el fognak még végezni, hogy a jelen pillanatban is ereimbe csöpögő cucc milyen irányba veti sorsomat. Azaz mennyire stabilizálják az állapotomat, illetve hogyan reagál a szívem a kezelésekre, gyógyszerekre.
Legelőször is -és legsürgősebbként- heparint fogok kapni a hasfalba (anyámborogass hovaaaa?? majd elbőgtem magam), amely úgymond "hígítja" a vért, feloldja az érrögöket, amelyek elzárták a koszorúsereket.
Majd káliumot kell innom (mííít? mé nem minnyá unikumot??), ami kicsit rossz ízű lesz (na, később megtapasztaltam, mi a különbség a rosszízű és a kiokádomabelemet-ízű között), viszont erősítit, támogatja a szívizomzatot.
Ezenkívül béta-blokkolót (akkor még azt se tudtam mi az, csak azt tudtam, hogy én már így is helyből le vagyok blokkolódva), meg egyéb gyógyszereket. A többi meg szuriban, infúzióban amúgy is megy már befele.

Elég rémültem nézhettem, mert megnyugtattak, hogy ezek mind csökkenni fognak, amint beáll egy kis pozitív változás.
Na jó -gondoltam magamban- akkor most térjünk a lényegre.
-Wc-re kimehetek? -kérdeztem, mire olyan kacajban törtek ki, mintha legalábbis az év viccét adtam volna elő. (Utólag már tudom, télleg az volt.)
-SZÓ SE LEHET RÓLAA!! Kap majd ágytálat, szóljon a nővérkéknek ha pisilni kell, és abba majd szépen belecsurgat.
Jesszusmária. Na olyan se volt még kerek fenekem alatt, tiltakoztam is bőszen, hogy de én abba nem tuudook, értsék már meg, nem tudok! És már nagyon kell!
-Semmi gond, próbálkozzon azért. Mert ha nem sikerül, akkor sajna meg kell katétereznünk...
Nasimonági mostbolondahelyzet. Már eddig is dugig voltam csövekkel, még akkor a cunimat is betömik?? ÁÁÁÁ....ez valami rémálom...Nahh, jöjjön az az ágytál.

Miután megvolt a kölcsönös eszmecsere és egyezkedés, diszkréten el is ment a doki-brigád, a továbbiakat rábízva a nővérkékre.
Még annyit kihangsúlyoztak búcsúzóul, hogy a legfontosabb, hogy
NE-I-DE-GES-KED-JEK, NE-MO-CO-ROG-JAK, NE-FI-CÁN-KOL-JAK!
(Úgy látszik, a homlokomra volt írva a temperamentumom, még így félhóttan is.)
Gondoltam magamban, dehogyis fogok. Idegeskedni. Hiszen már így is síkideg vagyok, mi kell még.

Aztán ezzel hivatalosan is elkezdődött az inaktív "vendégeskedésem".
Intenzíven.
(Hogy stílszerű legyek)