alliteracio oldala
M E N Ü
 
 
NAGYMÉRETŰ KÉPEK
 
KEDVES LÁTOGATÓIM!

ITT IS MEGTALÁLTOK:
http://alliteracio2.blogspot.hu


KÖSZÖNÖM, HA IDE IS
BENÉZTEK HOZZÁM!

 
 

 
EGYÉB OLDALAIM
 
Itt is megtalálsz!

Simon Ági

Névjegy létrehozása

 
KÉPESLAPOK
 
V E R S E I M
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
 
Látogatók
Indulás: 2009-01-14
 
Csak a nevemmel

Creative Commons Licenc
SIMON ÁGNES (alliteracio) VERSEI a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználhatóak.

 
Tetszik az oldalam?

 
Irodalmi lapok, ahol eddig publikáltam
 
SZÍVEM CSÜCSKEI
 
GASZTRO - VILÁG
 
B13-as BARÁTAIM
 
~innen~onnan~jönnek~mennek~
 
H Ű Ű H A ! (hihihi)
 
PPS-eim
 
HŐTÉRKÉP

Hőtérkép

 
FELHŐKÉP

Felhőkép

 
HONNAN, MERRŐL?
 
Kedvenc idézetem

"Aki nem tudja melyik kikötőbe tart, annak semmilyen szél nem kedvez."
(Seneca)

 
hopp egy vicc!! :))
 
Idő?
 
Naptár
2017. Június
HKSCPSV
29
30
31
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
<<   >>
 
NA EZT PRÓBÁLD KI!!!
 
HANGULATJAVÍTÓÓÓÓÓóóóó! ! ! :))) ~ vidám ~ vicces ~ VIDEÓK ~

Felmegyek hozzád
http://www.youtube.com/watch?v=1aOOKuRfHHI

Temetném a munkát
http://www.youtube.com/watch?v=FFPLJVNfIww

A suszter
http://www.youtube.com/watch?v=A9P2HG8w9ys

K G S Té-modell
http://www.youtube.com/watch?v=qlCGZTc5C1Q

Mentősök / orvosok
http://www.videoplayer.hu/videos/play/123439

UFO Magyarországon!
http://www.youtube.com/watch?v=KZV1CdFObeQ

Nagyon nehéz emberek :)
http://www.youtube.com/watch?v=gkAGyAmqMCY

Telepohár (Markos-Nádas-Boncz)
http://www.youtube.com/watch?v=Rq2a1pF5aRY

Hófehérke és a hét elgyötört törpe/1.
http://www.youtube.com/watch?v=UxPyEJoX5xo

Hófehérke és a hét elgyötört törpe/2.
http://www.youtube.com/watch?v=TSTp4FWO-Nk

L'art pour l'art Társulat Altató dal
http://www.youtube.com/watch?v=EK0UYyfjhPo

Achmed a halott terrorista
http://www.youtube.com/watch?v=sDsK8ZnmhC4&playnext_from=TL&videos=0b7Rcj4kASw

 
TESZTEK
 
SZÖVEGFORDÍTÓ
 
VERSEIM

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
KÉPESLAPJAIM

E-mailben
elküldhető
lapjaim:

 
~ HASZNOS ~ ÉRDEKES ~ SZÉP OLDALAK ~ AJÁNLÓK ~
 
SZÍVMŰTÉTEM TÖRTÉNETE I.

  - visszaemlékezések 14 év távlatából -

 

 


-az előzmények-

 


1.

 



Aznap már amúgy is totál kivoltam...éppen tizedik napja hosszúztam az óvodában, a kolléganőm síelni volt Ausztriában (mint minden évben januárban, nekik ez volt a kéthetes "nyaralós" hónapjuk), a csoportlétszám a maximális, meg a bolondokháza is. Minden az én nyakamba szakadt, a dajkanénim gyengélkedett -bár bejött dolgozni, de most nemigazán volt a jobbkezem-, a leendő farsangi előkészületek nyomták a vállam, az idegrendszeremen 29 gyerek táncolt.
Ráadásul szar idő volt (a hidegtől eltekintve), sáros, latyakos, nyúlós...ki sem tudtam vinni a csikókat rohangálni az udvarra, hogy legalább kifáradjanak. Beszorult a csoportszobába majd' harminc darab 3-6 éves ördögfióka, a ricsaj elviselhetetlen volt, már erőm se volt túlkiabálni őket.
Az tartotta bennem a lelket, hogy hálistennek péntek van, na de akkor meg azon pánikoltam, hogy szombaton meg szigorlat...
Dupla nyalánkságból: Pedag-pszichó-kombó....uhhh...Tanulni alig volt időm, bár az írásbelim lett olyan jó, hogy valahogy kihúzzon a csávából, ha a szóbelit elbaltáznám.

Féltünk ettől a szigorlattól mind a negyvenen (ennyien ültünk iskolapadba család, munka mellett, úgy kellett nekünk, minek blicceltük el a fősulit a szakközép után, beeee....akkor most nem "vén fejjel" kellett volna lenyomni ezt a három évet), szóval paráztunk rendesen, 30-30 tétel tantárgyanként, az testvérek között is annyimint 60, hogy ottegyemegafene....
A pszichótól annyira mondjuk nem is féltem, az nagyon közel állt hozzám, pedagógiából inkább a történeti rész volt az, amitől a hányinger kerülgetett (világéletemben bajban voltam a törivel az évszámok a mumusaim voltak állandóan), na meg a nevek...eehh...mindegy, írtam puskákat (amiket aztán sose mertem elővenni hehe, viszont legalább amíg írtam, addig is megragadt valami), mint annó kisiskolás koromban, olyan mikronnyi betűkkel, majd szépen harmonikára hajtogatva -tiszta röhej-, zsebbe be, aztán elő sose.

Ebéd után a csoportnak a fele se aludt. Izegtek-mozogtak, sutyorogtak, vihogtak, szóval egy pillanatra nem lehetett levenni a szemem róluk, nemhogy tanulni valamit...
A nagyobbaknak megengedtem, hogy csendben rajzolgassanak egy asztalnál, a kicsiknek adtam képeskönyvet, hogy nézegessék szépen az ágyukban...Szóval csendespihenőnek csendes volt ugyan, de nem aludtak.
Egyre fáradtabb voltam, közben azon is idegeltem, hogy az ügyvédem is felhívott telefonon, mert a volt férjem ismét bekavart valamit (épp válófélben voltam ráadásul -mert úgy szép az élet, ha zajlikugye-, nem tudom, mit akart már megint, bele volt betegedve, hogy én egyáltalán vettem a bátorságot, és EL MEREK VÁLNI TŐLE jajj.
Mindegy, ez a játszma már le volt játszva, de ő nem adta magát könnyen. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon próbált keresztbe tenni nekem, de sokszor már az is boldoggá tette, ha a szolgálati lakásom előtt cirkuszolhatott, ablakot dobálhatott kővel, egyéb nyalánkságok...hosszú...

Hab a tortán, hogy a nagyobb lányomról még előző évben kiderült, hogy diszkalkúliás, emiatt be kellett járnia a városba hetente kétszer a Nev.Tanácsadóba, matekozni. Elég jó kis fejlesztő programot talált ki számára a (drága) Klárinéni -mai napig áldom a nevét-, csaképp a szeleverdi lányom volt hajlamos mindig elfelejteni menni.
Pontosabban rühellt menni, ezért mindig kisebb-nagyobb közelharcot folytattunk, hogy értse már meg MUSZÁÁJ mennie! És a hosszúzás miatt most be se tudtam menni vele a busszal, mondjuk nem gond, mert nem pici volt már, "naagy" negyedikes, és a távolság csupán 10 km, de jobb szerettem ha vele tudok menni...

Néztem az órát, és egyre inkább ment fel bennem a pumpa, mert a busz indulásáig nem volt már csak félóra, Kriszti meg sehol....Betelefonáltam a suliba, mondta a kolléganő, hogy már elindult... hehh....meg is érkezett, nyakig csuromvizesen, latyakosan, az olvadt sáros hóban sinkóztak a barátnőivel, úgy nézett ki, mint a malac, reggel a jobbik kabátját adtam rá, tudván, hogy ma "menős" napja van, erre mitadistem hóttmocskosan állított be az óvodába...Dajkanénim úgy állított le, hogy neki ne ugorjak mérgemben...ott ordítottam vele a folyosón (türelmesóvónéni), hogy most mit csináljak, így nem mehet....!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Szó szerint úgy éreztem, rögvest felrobbanok!
A dadus beugrott a csoportba addig, amíg ész nélkül hazarohantam a gyerekkel ( az ovi mellett volt a szolg.lak.), villámgyorsan átöltöztettem, aztán felnyomtam a buszra.
Uzsonna után kezdtek hazaszállingózni az apróságok, kezdett lecsendesedni a terem...de az én fejem még akkor is zúgott...

Fél ötkor éreztem az első ijesztő nyilallást. Olyan "villámcsapás-szerű" érzés volt, olyan ISMERETLEN...
Egyetlen pillanatig tartott. Elfehéredtem, és mintha "eltűnt" volna belőlem a vér, hirtelen hideg lettem, értsd, MINDENHOL HIDEG!, mintha egyszerűen "eltűntem" volna magam is egy másodpercre...
De tényleg csak egy villanás volt az egész. Leültem az asztalomhoz...De egy perc múlva mint ha mi sem történt volna. Csodálkoztam is, hogy mi volt ez.Ráfogtam a fáradságra, a hajszára, az idegeskedésre.
Majd ötkor hazamentem.



Kép

 

 
 

2.
 

 

Otthon aztán átöltöztem, és összeütöttem egy kis vacsoránakvalót, majd nekifogtam a tételeket még utoljára átnézni (bár úgy voltam vele, amit eddig nem tanultam meg, az már semmi csoda hatására nem mászik be a fejembe), pontosabban inkább csak az asztalon uralkodó káoszt -könyvek, jegyzetek, no meg az ominózus puskahegyek- helyrerakni, rendszerezni kicsit. Belenéztem még azokba, amelyeket a "végére"
hagytam, mondván legalább "átnéztem" azért...
Este 7 óra volt. Emlékszem, a könyvespolchoz indultam -kerestem az egyik kiegészítő anyagot-, amikor ismét megtörtént. Az a késszúrásszerű, villámgyorsan átsuhanó nyilallásnyi fájdalom a szívemben. Inkább fura volt, mintsem ijesztő, mert ismét elmúlt szinte abban a pillanatban. Csak egy olyan löketszerű érzés volt. Olyan "egydobbanásnyi".

Még átfutott az agyamon, hogy 'na már megint'?, de akkor olyasmi is társult hozzá, amit soha életemben nem éreztem még. Egy hihetetlen gyengeségérzés, olyan ájulásszerű elbizonytalanodás, de mégsem ugyanolyan, mert az ájulás előjele a zúgó fül, a homályosodó kép, a sötét karikák, a hangok eltávolodása....de ez nem ilyen volt. Azt, AZT a gyengeségérzést nem lehet leírni. Odamentem az ágyhoz, leültem, és csak annyit tudtam mondani a páromnak: -Húderosszulvagyok. -majd rémülten konstatáltam, hogy a hangom elfúlt, és csaképp suttogni tudtam. Gábor rám nézett, és megkérdezte:
-Mi a baj?

-Nem tudom. -feleltem- Csak nagyon nagyon rosszul vagyok. -de akkor már hátrahanyatlottam az ágyon...Fel is ugrott az ember és -gondolom némi színváltozásom is lehetett, mert- ijedten nézett rám....
-Hívjak orvost?
-Nem is tudom....talán majd elmúlik...
Mert tulajdonképpen mást nem éreztem. Nem fájt, nem nyomott, nem nyilallt a bal vállamba, nem izzadtam hideg verejtékkel, nem kékült el a szám széle...szóval semmi olyan nem volt, ami -így utólag már tudom- egy infarktusra emlékeztett volna vagy ilyesmire...

Pihentem kicsit, aztán amikor úgy éreztem, hogy elmúlt ez az "izé", fel akartam kelni. Na, az aztán nem ment. Felültem. Nem szédültem, de az a borzasztó gyengeség nem akart múlni. Most már megijedtem.

-Te, tényleg ki kéne hívni a dokit.
Azonnal telefonált a körzeti orvosunknak, akit ráadásul jól ismertünk, meg hát egy olyan kis faluban mindenki a szíve csücske volt neki...Telefonált, majd döbbenten tette le a kagylót:
-Nincs otthon a doki, kórházban van, gerincműtéttel. De megadták az ügyeletes számát...
Na püffneki. Az meg két faluval odébb lévő településen lakott, és soha még csak nem is láttuk...
Na, mindegy, szólt neki, elmondta, hogy mi a baj....Mi is volt a baj? Lényegében annyit tudott mondani, amikor konkrétumokra kérdezett rá a doktornő, hogy háát...nagyon rosszul van az asszony...Hogy mégis, mi? Hát....ööö...gyenge...és hát rosszul van na. Hogy mije fáj?...ööö...Annyira nem fáj neki tulajdonképpen semmi...de nem tud felkelni.

((Figyeleeem!! Ugye, milyen érdekes ez az egész? Utólag, amikor már minden kiderült, eszembe jutott ez a telefonálás...valóban. Hiszen tényleg NEM volt semmi jellemző, körülírható bajom!-mert ha mondjuk azt hallja a telefonban az orvos, hogy "Rémes nyomás a mellkason, égető fájdalom a bal kulccsontban, hideg verejték, halálfélelem, beszakadó hát..." na, akkor ész nélkül kocsiba vágja magát, de minimum riasztja egyúttal a mentőket is, világos.

Eeehhh....nekem még egy rendes, szépen elmagyarázható infarktus se jutott, én ezt is másképp játszottam le, mint más normális ember, itt is kibukott renitens kis énem hehe. Nekem csak a gyomrom fájt, mint régen, amikor epegörcseim voltak, de mivel azt már egy évvel azelőtt kivagdosták belőlem, tudtam, nemigen epekő ez...))

Szóval, ügyeleteshívás megvolt, közölte majd jön, addig feküdjek, pihengessek.

Én meg feküdtem, pihengettem és közben folyamatosan ÉREZTEM, hogy valami NAGGYON NEM STIMMEL. Nem tudtam, mi lehet az, de rossz előérzetem volt.
Kezdtem parázni.


 

Kép



 

3.

 



Említettem már, hogy pénteki nap volt? Igen, ez lényeges momentum lehet abból a szemszögből, hogy abban az időben ment péntek esténként a tévében a Dallas sorozat.
Szóval hétkor rosszul lettem, fél nyolckor kiment a hívás, kilenckor meg még sehol senki. Mármint orvos. Szegény emberem megint telefonált, most már kissé ingerlékenyebben...
-Rosszabbul van a felesége? -jő a kérdés.
-Neeem...ööö...ugyanúgy van...de tényleg rosszul van...-felelé.
Jó, nemsokára jön.-hangzott a válasz.
Akkor lett vége a sorozatnak, emlékszem, fél szemmel még én is néztem, de minden csak olyan homályosan jutott el a tudatomig. (Most mondjam, hogy tuti végignézte a dokicsaj, s csak azután indult el?! - - - - - mondom.)
10 órakor hallottuk, hogy megáll az autó a ház előtt...A párom kiment kaput nyitni.
Egy rendkívül fiatal, csini kis dokinéni jött be mosolyogva -olyan frissendiplomás magabiztos fajta-, divatos szerkóban, illatosan, aranyosan. Hozta a doki-ridikült, előkapta a fonendoszkópját, és szívélyesen megkérdezte, "Na, hogy vagyunk?"...(Gondoltam magamban, azt nem tudom, TE hogy vagy, de hogy én k*va szarul, az szent.) Mondtam neki, mindazt, amiket itt is leírtam.
Meghallgatta a szívemet, a tüdőmet, nézte a pulzusomat...Közben tekintete rátévedt a kuplerájra az asztalon...a ménkű sok könyv, a jegyzetek, de főleg a zsáknyi kis harmonika-puska láttán rákérdezett: -Tanulás?
-Ja- mondtam. -Holnap szigorlat.
És mint aki megvilágosodott, felcsillanó szemmel (heuréka!) azonmód meg is nyugtatott:
-Óó! Akkor ez csak vizsgadrukk!!

(Ezt a szót, míg élek nem felejtem el: VIZSGADRUKK. Ez a szó változtatta meg az egész életemet, ez törte derékba pályafutásomat, az álmaimat, az egész jövőmet...)
- v i z s g a d r u k k -

Na mindegy, adott a seggembe valami koktélfélét, mondta, ettől megnyugszom, elmúlik ez a fránya feszültség meg gyengeség. De ha mégsem! akkor a biztonság kedvéért kiállít egy mentőspapírt, tehát ha rosszabbul lennék, akkor nyugodtan hívjuk a mentőket, őt már nem kell. Ha(!) ROSSZABBUL lennék.
Sok sikert kívánt a másnapi vizsgámhoz, majd kellemes illatfelhőt hagyva maga után, ellibbent.
Még meg is nyugodtam volna, ha nem lettem volna olyan vacakul.
Kitámolyogtam a fürdőszobába valahogy, lezuhanyoztam ( a mai napig sem fogom fel, mért nem estem össze, és egyáltalán mi keringette még bennem a vért, hiszen közben masszívan és FOLYAMATOSAN zajlott bennem az infarktus, mint utólag ez is kiderült -de erre később lesz magyarázat), megnéztem az alvó gyerekeimet, kikapcsoltam náluk a tévét, betakargattam őket, majd visszadőltem az ágyba. A koktél hathatott, mert valahogy aludni is tudtam kicsit. Néha, amikor fel-felébredtem, azt figyeltem, ROSSZABBUL vagyok-e, de mivel minden maradt az "alapból-estehétóta-ugyanilyenrosszulvagyok"-nál, visszabóbiskoltam.

Reggel baromi korán ébredtem (naROSSZABBULVAGYOKMÁR?), felkeltem (gyengeség maradt, de valahogy több erőm volt), lefőztem a szokásos kávémat....kivasaltam a fehér blúzomat, felraktam a műkörmeimet, kisminkeltem magam -ha már meghúznak a vizsgán, legalább szép legyek-, összepakoltam a cuccaimat, elszívtam vagy három cigit a kávéhoz, néztem az órát, mennyi van még a busz indulásáig...
Gábor -mivel szabadnapos volt aznap- mondta, hogy elkísér.
-Nem jól nézel ki, nehogy útközben NAGYON rosszul legyél nekem...
-Na, jó, gyerevelem nem bánom...(Kocsink nem volt)
Kibattyogtunk a buszhoz...Na, akkor kezdtem már tényleg úgy istenigazából pocsékul lenni. Alig bírtam vánszorogni, a buszmegállóban képes voltam leülni a havas padra...
Nem sok az út, 15-20 perc, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. (Infarktuskám akkor már "dolgozott" ezerrel) Mondta is a párom, hogy te! olyan fura színed van! nem is fehér, nem is sápadt....hanem olyan....izé...olyan...ööö...SZÜRKE!!

Amikor leszálltunk, akkor úgy éreztem, menten összeesek. És lelki szememim előtt az lebegett, hogy még fel kell másznom a toronyba (a fősuliban a csillagvizsgáló alatti termekben voltak a vizsgáink cirka többszáz lépcső), jajjistenem.
De akkor már nem volt oppardon, Gábor ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy előbb bemegyünk a kórházba az ügyeletre! Nyafogtam, hogy deeee...én már úgy szeretnék túllenni azon a rohadt vizsgán, különben is ma én akartam az elsők közt bemenni, levizsgázok, és utána majd mehetünk az ügyeletre, jó?
-NEMM!!! -mondta- MOST AZONNAL bemegyünk, aztán majd vizsgázgathatsz kedvedre!
Meggyőzött.
Elbotorkáltunk a kórházig (én vánszorogtam, belekapaszkodva a kabátjába, ő meg támogatott, meg tartott, meg húzott-vont).

 

Kép

 

 

 4.




A kórházba beérve megkönnyebbültem láttam, hogy az ügyeleten hálistennek nem voltak sokan, ketten ücsörögtek előttem. Az egyik pasas hamar végzett is, nem volt benn tán 10 percet sem. Persze ilyen helyzetben a tíz perc is óráknak tűnhet, de én örültem, hogy ültem, és bágyadtságomban egész türelmes is voltam. A következő páciens kicsit tovább volt odabenn, na, akkor már kezdtem picit nyűglődni. Egyre szarabbul voltam.

És akkor jött a krach...a doktornőnek sürgős hívása volt, azonnal ki kellett menni egy súlyos esethez, az előbb telefonáltak be neki. Kiszólt a váróba, hogy siet vissza, majd elviharzott. Pffff......azt hiszem, én közben el is bóbiskoltam, Gábor vállára dőlve, és olyan mindenmindegy-beletörődéssel berendezkedtem arra, hogy na én úgylehet, itt fogok megpusztulni.
Nem is nagyon néztem az órát, tulajdonképpen akkor már tényleg nem sokminden jutott el az agyamig a külvilágból. Mintha félálomban láttam volna a környezetemet, mintha olyan "vízalatti"-felvételt néztem volna kívülállóként...ahogyan emberek jöttek-mentek körülöttem, ahogy a takarítónő mosta a folyosót, ahogyan becsapódott néhol egy-egy ajtó...azt is csak távoli hangként észleltem, hogy Gabi néha rákérdezett, jobban vagy? (Dehogy voltam jobban, piszkosul nem voltam jobban.) De már megijedni sem volt erőm.

Talán egy jó háromnegyed óra telthetett el, vagy több, nem tudom. Amikor visszaért a doktornő, azonnal behívott, mosolyogva, nagyon kedvesen. Sosem felejtem el őt. Duci volt, de az az igazi, gusztusosan gömbölyű fajta, az arcából, a szeméből sugárzott valami...hmm...rendkívüli emberszeretet, vagy ilyesmi, nem tudnám pontosan megfogalmazni, de azonnal megnyugtató, JÓ hatással volt rám...mintha ezer éve ismerném valahonnan...
Leültett, megkérdezte, hogy mi a panaszom, s én szóról szóra elmeséltem neki a tegnap este óta történteket, a furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseket, a nagyfokú rosszullétet, stb...Közben nézte az adataimat, és felkiáltott: -Nahát! Maga hajszálpontosan ugyanakkor született, mint én! Évre, hónapra, napra!- ezen jót nevettünk, hogy milyen érdekes...(Nos, a nevét azóta már rég elfelejtettem...de EZT, hogy egyazon napon születtünk, ezt soha.)

Aztán vérnyomást mért, meghallgatott ő is, alaposan megkukucskálta a torkomat (épp tombolt annakidején az influenza-járvány és valószínűleg valami jófajta vírusra gyanakodott), majd azt mondta, hogy a biztonság kedvéért csinálna egy EKG-t is.
Nem tudtam mire vélni, hiszen egy influenzás betegnek nem sűrűn szokták ezt, de hát jól van, legyen. Mit bántam én már, hogy mit tesznek velem, úgy voltam, hogy írjon már fel valamit, aztán hadd menek utamra -közben azon agyaltam, hogy basszus utolsónak fogok beeseni az ajtón a vizsgán.

Felfektettek az asztalra, rámcuppantották a tappancsokat, odagördítették a gépet, és pár másodperc múlva már csak arra lettem figyelmes, hogy a doktornőnek elborult a homloka, és a korábbi jókedélyű vidám, huncut szemei teljesen összeszűkültek...Nézte, nézte a szalagcsíkot, amit kidobott a gép, majd gondterhelten odafordult az asszisztenséhez, neki is megmutatta...Együtt vizslatták az eredményt...majd hozzám fordult és ezt mondta:
- Kérem, ne ijedjen meg, Ágnes,... -na! ez az a mondat, amit ha hall egy beteg, aki kiterítve fekszik a vizsgálóasztalon és ketten tanakodnak a feje fölött, szóval EZ AZ A MONDAT, amitől még egy makkegészséges páciens is halálra rémül!-
- Volt a családjukban szívbeteg valaki? Le-és felmenői között esetleg?...- jesszus, lázasan kutakodtam az emlékeim között, de apám öngyilkosságától, anyám agyérszűkületétől és nagyanyám magasvérnyomásától eltekintve semmilyen nyavalya nem jutott eszembe...Mindenesetre félelmemben még a maradék vér is kifutott az arcomból...
- Neeem....-rebegtem elhaló hangon- nem tudok ilyenről. Mért, valami baj van a szívemmel???
- Háát...khmmm...nem tudok biztosat, de kérem, tovább kell küldenem a kardiológiára, ott majd szakemberek alaposabban megnézik...
(na neeeee......gondoltam magamban, szó se lehet róla!)
- De én most nem mehetek, nekem sürgős és halaszthatatlan vizsgám van ma, egy hónapja erre a rohadék szigorlatra készülök, és ha most nem tudok menni, akkor pótvizsgára már Sárospatakra kell mennem, jajj, ne tegye ezt velem drága doktornő, nekem most kell mennem!!!!!!! - de már akkor majdnem sírtam.

Fel akartam kelni az ágyról, és akkor furcsa dolog történt...ez a bájosan, puhán, lágyan kedves kis doktornő erélyesen -mit erélyesen, majdhogynem mérgesen!- megfogta a vállam, visszanyomott fekvésbe. Azért egy megnyugtató (olyannagyonaranyos) mosolyt még megeresztett felém, mert látta, hogy tényleg szétparázom az agyam:
- Sárospatak csodaszép tavasszal, majd meglátja, meglesz az a vizsga akkor is! (és én akkor még fel se fogtam, hogy mit hablatyol itt nekem a tavaszról!?) -majd rögvest beteghordót hívott.
Totál kivoltam. Na nemááááá....tudok én menni a saját lábamon, most minek ez a cirkusz????!!!! De nem volt pardon, tényleg beleültettek abba a guruló kiskocsiba, úgy tolt ki a beteghordó a rendelőből.

Odakint a váróban Gábornak levesestányérnyira kerekedett a szeme, és akkor, akkor megláttam benne a döbbent riadalmat. Na én teljesen kétségbeestem, de úgy voltam vele, hogy most már tényleg lőttek ennek a vizsganapnak, így hát beletörődve dőltem hátra a "taligában", és megadtam magam a sorsomnak.
A kardiológia-ügyelet egy épülettel arrébb volt, rámterítették a kabátomat (január 27.-e volt!) és gyía, irány az ismeretlen.

(Azt az aranyos, kedves, velem egykorú doktornőt akkor láttam utoljára.
Aggódó, és valami miatt olyan szomorkás tekintettel nézett utánam.)

 

Kép


 

5.

 

Átgördültünk mindenféle folyosón, át az udvaron, majd be egy másik épületszárnyba, aztán ismét folyosók, végül "leparkoltunk" egy ajtó előtt. A betegszállító bekopogott, bement, bevitte a papírjaimat. Kisvártatva kijött és sajnálkozva közölte, hogy bizony várni kell, mert az ügyeletes orvos nincs bent, fenn van az osztályon.
Jó, várunk.

Vártunk vagy fél órát...A srác bement, rákérdezni, mi a frász van. Mondták neki, hogy nyugi, valami gubanc van az intenzíven, de jönni fog az orvos, mert már felszóltak neki. Aztán vártunk még húsz percecskét...(jujj, az nagyon soknak tűnik ám ilyenkor!), a beteghordó srác már idegesebb volt, mint én. Aztán csak bement immáron harmadjára is...Irtó rendes volt, mert közölte, hogy ő maga szalad fel az osztályra és kerít egy dokit -gondolom látta rajtam, hogy nem éppen a topon vagyok-, siet vissza, itt várjuk meg. Mi meg mit is tehettünk volna....,,,,na míííít??
Hát vártunk naná. Gabi síkideg volt, még én vígasztalgattam, hogy ne egye már annyira a kefét...

Hamarosan (de tényleg, vagy tíz perc múlva) jött vissza a srác, hogy rögtön lesz orvos. (hehe, rögtön, ezt már ismerem) Közben betoltak mellém egy idős bácsit, ő ramatyabbul nézett ki szegény, neki nem is "talicska" jutott, hanem összkomfortos gurulós ágyikó. Felesége ott tördelte a kezét, kérdezte, van benn orvos? Még mosolyogni is tudtam kicsit, válaszoltam neki, hogy LESZ, ha minden igaz, pár perc múlva.
-Régóta várnak itt, kedveskéim?
-Ó, csak alig egy órája...-a mamika ki volt akadva, de nem sok ideje volt sopánkodni, mert tényleg felbukkant loholva egy középkorú doktornő, berobogott a rendelőbe, eltelt kis idő, majd szólították a ....a bácsit. (!!)

Na, le lehetett volna fotózni a képemet, szerintem úgy megnyúlt az orcám, mint a sikolykettőnek...De már csak legyintettem.
Az a szék vagy mi, törte az ülepem, tegnap délután óta egy falatot nem ettem, nem ittam, kútbaesett a szigorlatom, ott ültem egy rém kihalt, hideg folyosón valami istentudja milyen nyavalyával, pocsékul éreztem magam, már levegőt alig volt erőm venni...és szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy nem engem hívtak be. Gabi már épp be akart ordítani az ajtón, hogy az asszony itt kínlódik már mióta, de akkor nyílt az ajtó, s láss csudát! végre behívtak! Hurrá, még a tolószékből is fel tudtam állni, szépen betipegtem a saját lábaimon...
A doktornő -olyan-katonás-hangnemben- rámszólt, hogy vetkőzzek le derékig és feküdjek a vizsgálóasztalra. Majd eltűnt a szomszéd helyiségben, ahová a bácsit fektették. Én szófogadóan levetkőztem, ráfeküdtem arra az ágyra, ami olyan, de olyan hideg volt, hogy felszisszentem! (Jesszus, van itt egyáltalán fűtés??) Dideregtem ott egy darabig, amikor jött az asszisztens és már amikor tolta a gépet, tudtam, hogy megint EKG. (Mintha az alig egy órája készített papír nem lett volna jó, na, mindegy, mondjuk ezt is utólag tudtam meg, hogy erre azért volt szükség, hogy összehasonlítsák az előzővel, mennyit döglődött annyi idő alatt is a balkamrám.)
Utána átgurította a masinát a szomszéd szobába, megcsinálták a bácsikának is az EKG-t, aztán megint egy kis várakozás....Persze, félmeztelenül, a hidegágyon (brrrr), mert azt mondta az asszisztensnő, hogy addig ne keljek már fel, amíg a doktornő ki nem elemzi az eredményeket. Azért terített rám egy vékonyka lepedőt, hogy ne vacogjak olyan hangosan.

A dokinéni el is kezdte nézegetni a "kottákat", én azt hiszem közben elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy felkiált (tulajdonképpen a szomszéd szobában lévő asszisztenshez intézve a mondanivalóját):
-Úristen, ennek(!) akkora infarktusa van, mint egy hááz!!
Magamban meg arra gondoltam, szegény bácsika. Szar van a levesbe, na, az öreget se engedik ma haza!
(Csak azt furcsállottam, hogy ilyen lazán, simán, felkonferálta a diagnózist, de olyan hangfrekvenciában, hogy -mint utólag kiderült- a folyosón éppúgy hallotta a párom, mint a bácsi felesége.)
Nosza, szaladt is a papókához rögvest, én meg egy másodperc múlva nyugtázhattam, hogy a kaki nem a bácsi levesében van, de nem ám, hanem az enyémben...lett is olyan ribillió, mert az éltes doktornő akkor fordult igazán felém és megrökönyödve nekem szegezte a kérdést:
-Maga hány éves?????????
De AHOGY kérdezte!
Az ereimben megfagyott a vér. (Már ami még keringett szegény)
Mondom megszeppenve, hogy harmincnégy. (Mivan, talán korhatáros a ceremónia??)
-Meeeennnnyííí?? -akár a lottóreklámban.

De valahogy nem volt vicces az egész szitu, mert hirtelen úgy bezsongott mindenki, mint a méhkas. Telefon. Újabb telefon. Emelkedettebb hangnemben. Sürgős. Infúziót. Hordágyat, de azonnal. Oxigént. Intenzívet előkészíteni. Gyorsan.
-hehh, tisztára, mint a Vészhelyzetben, csak nekem EZ a rész most valahogy nem annyira tetszett...-

 

 

Kép

 

 

 

 
-az intenzív osztályon-

 

1.

 

 

 

Ééérdekes, most nem kellett várni egy percet sem, mert szinte abban a minutában ott is volt a hordágy, meg minden kellék, ami arra volt jó, hogy ha eddig nem rémültem halálra, akkor most igen. Még a pulcsimat se engedték felvenni, zsupsz, átemeltek a hordágyra, aztán iszkiri, kifelé. Szegény Gáborom (azért sajnálom, már így visszaemlékezve, mert akármilyen is volt velem annakidején, most azért sikerült rendesen betojnia) azt se tudta, mi van. Gondolom, úgy volt vele, hogy kivizsgálnak, vagy ilyesmi, írnak fel valami gyógyszert, aztán gyerünk végre haza. Na de amikor kivágódott az ajtó és úgy robogtak velem tényleg, mint egy kórházas-sorozatban....pfffff.....
Én akkor már csak arra emlékszem, hogy mennyire fázom, és hogy hova a jóistenbe visznek át, megint az udvaron (jajjdehidegvolt), aztán liftbe be, liftből ki...

És amikor "megérkeztünk" és megláttam egy hatalmas duplaajtón a még hatalmasabb feliratot (CARDIOLÓGIA INTENZÍV), na akkor tudatosult bennem, hogy iszonyú NAGY A BAJ. Gábort elküldték, azt mondták neki, hogy egyenlőre minden fontos vizsgálatot el kell végezniük, addig nem mondanak konkrétumot, semmi bővebb tájékoztatást nem tudnak nyújtani arra vonatkozólag, hogy milyen súlyos, vagy hogy mennyire életveszélyes a dolog -az infarktus tényét meg már úgyis tudtuk.

Engem betoltak az intenzívre, onnantól kezdve mintha valóban filmet néztem volna, minden olyan távolinak és hihetetlennek tűnt...Ahogy a párom eltűnt az összecsukódó ajtó mögött....a szeme, a tanácstalan, kétségbeesett tekintete, amit még láttam...ahogy azután az orvosok körbeálltak, fölém hajoltak, kérdezgettek, majd az ápolók befektettek egy furcsa, nagyon magas ágyba, ahogyan elképzelhetetlenül gyakorlott mozdulatokkal anyaszült meztelenre vetkőztettek, az orromba dugták azt az oxigén-izét és ahogy rám kapcsoltak mindenféle pittyegő, csipogó, zúgó-búgó jószágot...És mindezt valami villámgyorsan.
Mire észbekaptam, mindkét karomba be volt építve a branül, az egyikből szorgosan szipkodták a vért, a másikba meg befele csordogált valami áttetsző folyadék...és én egy szál lepedő alatt remegtem, mint a nyárfalevél, hogy most akkor mi lesz velem?? Meg fogok halni???

Rettenetesen féltem. Én még életemben nem féltem így. Mindenféle kavargott a fejemben, az agyamban legalább olyan szélsebesen cikáztak a gondolatok, mint amilyen szélsebesen levetkőztettek öt perccel azelőtt. De miért kell meztelenere??? Ez a kérdés lüktetett a halántékomnál minden egyes szívdobbanásomra. Ez olyan...olyan "megalázó" (jobb szó nem jutott eszembe, habár valahol az eszem mélyén tudtam, hogy ezt így kell), olyan kiszolgáltatott helyzet...Oké, tudomén, hogy egy friss infarktusos beteg nő nem NŐ, de valahogy mégis...az ösztönös szemérem szerintem még egy haldoklóban is benne van az utolsó pillanatig...jójó, betakartak egy lepedővel, de akárhányszor odajött egy orvos, azt a lepedőt felemelték, és hiába TUDOM, hogy csak a szívem állapota érdekelte őket, azért zavart az a tény, hogy mindkét mellem szétterülve, közprédára van téve. Még ha be is húzták azt a zöld függönyt.

Egyébként pedig hihetetlen kedvesek és közvetlenek voltak mind az orvosok, mind az ápolószemélyzet. Igyekeztek maximálisan megnyugtatni -már amennyire az adott esetben lehetett-, minden kérdésemre válaszolni (bár egyenlőre ők voltak azok, akik kérdésekkel bombáztak, mihelyst stabilizálódni látták az állapotomat), elmagyarázni, hogy mit miért tesznek, mely vizsgálatnak mi a célja és afelől is biztosítottak, hogy amint meglesznek a laboratóriumi eredmények, el fogják mondani, mi a harci helyzet.

Mondták, hogy próbáljak a lehető leghamarabb megnyugodni, persze erre rásegítettek egy kis szurival, vigasztalgattak, hogy elméletileg én már messze túl vagyok a nehezén, hiszen az infarktusos betegek igen nagy hányada az első órában hal meg. (uhhdemegnyugodtam) És mivel valami csoda folytán én éppen tizenöt órája éldegélem túl ezt az időszakot, így hát jó esélyt látnak a gyógyulásra. Tehát fel a fejjel, és semmi sírás-rívás. Tuti, hogy bőghettem, de erre már csak homályosan emlékszem, mert aztán hatni kezdett az altató-nyugtató keverék és én szép lassan belezuhantam valami feneketlen mély, öntudatlan álomba.

Azt álmodtam, hogy csak álmodtam ezt az egészet.

 

 

Kép

 

 

2.

 

Szörnyű volt az ébredés. Nem fájt ugyan semmim, de maga az egész döbbenet, hogy mégsem csak egy rossz álom volt mindaz ami velem történt, nagyon letaglózott. Kissé kába voltam ugyan a gyógyszerektől, de azért világosan tudtam gondolkodni és próbáltam elemezni a helyzetemet.
Először is alaposabban körülnéztem.

Baloldalt, egy ablak melletti ágyon feküdtem, mellettem még két ágy volt, az egyiken egy öreg bácsi (nem az, akivel odalent az ügyeleten is találkoztunk), amellett egy olyan hatvan körüli néni. Szemben velem volt a nővérpult, azon túl ismét három ágy, a túlsó oldalra már nem nagyon láttam el, a jobboldali kettő üres volt, a harmadikon egy nagyon-nagyon rossz állapotban lévő beteg feküdt (már nem emlékszem, férfi vagy nő volt-e, de gyakran rohantak hozzá ha a gép nem jól "pittyegett"). Aludtak.


A csend, az a sűrű, tömény csend volt a másik, ami azonnal feltűnt még. Igaz, a gépeknek, monitoroknak volt egy monoton, halk háttérduruzsolása, de valahogy mégis ijesztő volt a -szó szerint- síri csend. Meg az, hogy a folyosóról sem szűrődött be az a jellegzetes "kórház-hang", a nővérek, orvosok jövés-menése, a látogatók beszélgetései, a takarítók sertepertélése, az ételes kocsik nyekergő zörömbölése, ilyesmik.

Na meg az ÁGY. Nem az a hagyományos kórházi ágy, hanem egy igen magas, furcsa ágy volt (kicsit engem a szülőágyra emlékeztetett a szerkezete, de valahogy még annál is magasabbnak meg bonyolultabbnak tűnt). Négy oldalról pedig zöld függönyökkel volt körülvéve, amik azonban mind ki voltak húzva. A fejrésze teljesen le volt engedve, teljesen vízszintesen feküdtem, ami borzasztóan zavart, lévén hogy én világéletemben magasan felpolcolva szerettem aludni, sok-sok kispárnával...Úgyhogy emelgetnem kellett a fejem, hogy valamit lássak. Na ennek az emelgetésnek meg is lett az eredménye, mert rögtön oda is jött egy nővérke hozzám.
-Valami baj van, kedves? Nem érzi jól magát? Mi a baj?
-Mi történik most velem? -kérdeztem- és meddig kell itt lennem?

Megsimogatta a fejem, és elmondta, hogy ez az úgynevezett coronária-őrző ahol most vagyok, ez a hivatalos neve, de amúgy intenzív-osztálynak hívják köznapi nyelven a betegek és a látogatók. Pár napig megfigyelés alatt tartanak, hogy megtudják, milyen fokú volt a lezajlott infarktusom és hogy milyen károsodásokat okozott a szervezetemben meg a szívizomzatban. Ha az infúziók és a gyógyszerek megfelelően stabilizálják az állapotomat, akkor lekerülhetek a "sima" osztályra, az már nem ilyen ijesztő. Mosolygott, megfogta a kezemet, tényleg igyekezett megnyugtatni.Az a legfontosabb, hogy feküdjek nyugodtan, sőt, ha lehet, akkor mozdulatlanul.

(tesséééék????-én? mozdulatlanul? mikor világéletemben sajtkukac voltam? már az óvodában is futrinka volt a becenevem!!)

Na, jól megszeppentem, tényleg mozdulni sem mertem.

-Az eddigi eredményekről lehet már tudni valamit? -kíváncsiskodtam azért.
-Hamarosan lesz a nagyvizit és a doktorúr valószínűleg többet tud majd önnek mondani. Addig is pihenjen szépen és ne rágódjon most ezeken, higgye el, túl nagy baj már nem lehet, hiszen az első napot "szerencsésen" átvészelte. Mert hogy magának már tegnap délután óta elkezdődött az infarktusa, valóban csak a szerencséjén múlt, hogy ilyen állapotban van és nem súlyosabb a helyzet. Magának jó őrangyala lehet -mondta még, aztán ismét magamra hagyott.

Pontosabban nem voltam én magamra hagyatva, hiszen ugye ott voltak a nővérek lépésnyire tőlem, mégis valahogy OTT az ember annyira de annyira magányosnak tudja érezni magát.....

 

Kép

 

 

3.

 

Hamarosan sürgés-forgás támadt -vizit!- szóltak a nővérkék, aztán be is vonult a fehérköpenyes csapat. Meglepetésemre nem "ágysorrendben" történt az akció, hanem egyenesen hozzám jöttek. Voltak vagy öten. A legidősebb, olyan pocakos-nagyapós, megnyerő külsejű doki barátságosan rám mosolygott, és kedélyesen megkérdezte:
-Hát ez a kislány mit keres itt minálunk?
Mit volt mit tenni, visszavigyorogtam és válaszoltam, hogy korántsem vagyok én már olyan kislány, mire azt felelte, hogy persze, csaképp nem szoktak hozzá ezen a helyen az ilyen csinos fiatalasszonyokhoz...

Megvolt az oda-vissza-vigyorgás (már amennyire félelmemben tudtam venni a lapot), majd behúzták a zöld függönyt, és el kezdtek vizsgálgatni. "Hagyományosan", fonendoszkóppal, meg "kézrátétellel" is (de hogy minek? mikor a gépek ott kattogtak a fejem fölött?) pulzusszámlálás, miegyebek...És folyamatosan kérdezgettek.

Hogy voltemáracsaládbansatöbbi. Meg hogy menstruálok-e rendszeresen, dohányzok-e, szedek-e fogamzásgátlót...ért-e mostanában valami nagyobb stressz? (Hú erre jól rákérdezett, mesélhettem volna órákig az élettörténetemet, ha lett volna erőm. Stressz? Áá, ugyanmá'...Csak a meló, a válás, a bíróságra futkosás, a fősuli, a vizsgák, a szakdolgozat-írás, a leendő államvizsgám, a családi gondok-bajok---stressz? miazastressz?) Szépen válaszolgattam neki(k), hogy igen, bagózok, igen, menstruálok, igen, szedek, igen, adódnak nyűgjeim.

Egyértelmű, hogy a cigiről eskü alatt azonmód le is kellett szoknom (mé, hol a fenébe gyújtottam volna rá, talán a két infúziós állvány árnyékában?), azután nagy komolyan felém fordult a "főnök" (én legalábbis annak néztem, mint utóbb kiderült, valóban ő volt a prof.,) és azt mondta:
-Ágnes, maga egy igen nagy kiterjedésű balkamrai infarktust szenvedett el az elmúlt tizennyolc órában. Sajnos, nem jutott időben hozzánk, mert akkor talán megakadályozhattuk volna, hogy ennyire csúnya legyen a helyzet. Tulajdonképpen miért is nem jött hamarabb? Nem érzett fájdalmat? Nem volt nagyon rosszul?
-Dehogynem voltam rosszul- válaszoltam és elmeséltem neki a tegnap délután óta lezajlott kálváriámat.
Rosszallóan csóválta a fejét, de azért még megkérdezte, hogy ha nem mentővel, akkor mivel jöttem be a kórházba? Kocsival?
-Busszal.-mondok, mire tök elhűlt az egész slepp.
-Bussszzzaaaaal????? Milyen busszal? Helyijárattal?
-Nem- mondtam- távolságival, innen a szomszéd faluból-e.
Teljesen kész voltak. Hogy ni, itt egy túlélőpalánta, aki akut infarktussal, saját lábán, zötyögő helyközivel képes belibbenni a szemük elé.
Na de nem igazán értékelték a dolgot, amit nem is csodálok.

Szóval közölték, hogy pár napig itt fogok vendégeskedni, kismillió labor-meg egyéb vizsgálatot el fognak még végezni, hogy a jelen pillanatban is ereimbe csöpögő cucc milyen irányba veti sorsomat. Azaz mennyire stabilizálják az állapotomat, illetve hogyan reagál a szívem a kezelésekre, gyógyszerekre.
Legelőször is -és legsürgősebbként- heparint fogok kapni a hasfalba (anyámborogass hovaaaa?? majd elbőgtem magam), amely úgymond "hígítja" a vért, feloldja az érrögöket, amelyek elzárták a koszorúsereket.
Majd káliumot kell innom (mííít? mé nem minnyá unikumot??), ami kicsit rossz ízű lesz (na, később megtapasztaltam, mi a különbség a rosszízű és a kiokádomabelemet-ízű között), viszont erősítit, támogatja a szívizomzatot.
Ezenkívül béta-blokkolót (akkor még azt se tudtam mi az, csak azt tudtam, hogy én már így is helyből le vagyok blokkolódva), meg egyéb gyógyszereket. A többi meg szuriban, infúzióban amúgy is megy már befele.

Elég rémültem nézhettem, mert megnyugtattak, hogy ezek mind csökkenni fognak, amint beáll egy kis pozitív változás.
Na jó -gondoltam magamban- akkor most térjünk a lényegre.
-Wc-re kimehetek? -kérdeztem, mire olyan kacajban törtek ki, mintha legalábbis az év viccét adtam volna elő. (Utólag már tudom, télleg az volt.)
-SZÓ SE LEHET RÓLAA!! Kap majd ágytálat, szóljon a nővérkéknek ha pisilni kell, és abba majd szépen belecsurgat.
Jesszusmária. Na olyan se volt még kerek fenekem alatt, tiltakoztam is bőszen, hogy de én abba nem tuudook, értsék már meg, nem tudok! És már nagyon kell!
-Semmi gond, próbálkozzon azért. Mert ha nem sikerül, akkor sajna meg kell katétereznünk...
Nasimonági mostbolondahelyzet. Már eddig is dugig voltam csövekkel, még akkor a cunimat is betömik?? ÁÁÁÁ....ez valami rémálom...Nahh, jöjjön az az ágytál.

Miután megvolt a kölcsönös eszmecsere és egyezkedés, diszkréten el is ment a doki-brigád, a továbbiakat rábízva a nővérkékre.
Még annyit kihangsúlyoztak búcsúzóul, hogy a legfontosabb, hogy
NE-I-DE-GES-KED-JEK, NE-MO-CO-ROG-JAK, NE-FI-CÁN-KOL-JAK!
(Úgy látszik, a homlokomra volt írva a temperamentumom, még így félhóttan is.)
Gondoltam magamban, dehogyis fogok. Idegeskedni. Hiszen már így is síkideg vagyok, mi kell még.

Aztán ezzel hivatalosan is elkezdődött az inaktív "vendégeskedésem".
Intenzíven.
(Hogy stílszerű legyek)

 

Kép


folytatás itt:
-->
http://www.alliteracio.gportal.hu/gindex.php?pg=33591842

3 hozzászólás
Idézet
2012.08.07. 07:55
Galajda Sándor

Szia Ágika !!

Nagy örömmel tölt el, hogy az őrző anygyalod valóban kiállt érted e rendkívüli helyzetben !!! Nagy érdeklődéssel olvastam el súlyos betegséged történetét és csak az járt a fejemben, hogy tavaly hirtelen elhunyt 45 éves drága feleségem aki itt hagyott nekem 4 gyermeket még most is élhetne ha egy nappal korábban hallgat rám és be mentünk volna a kórházba !!Őt nem a szíve hanem egy egyszerűnek tünő gyomorfekélyből kialakuló perforáció ölte meg :(-Orvosok csak ennyit mondtak: "értelmetlen halál", igen ami engem is elkisér a sírig !!!Olyan fájdalomküszöbbel rendelkezett a drágám, vesztére, hogy más már üvöltött volna, de ő nem, szentül hitte, hogy meggyógyul és a család elől is titkolta fájdalmát! Sajnos nem így történt !!!:(

Kívánok neked további hosszú-hosszú éveket jó egészségben és Boldogságban!!

                                                                        Galajda Sanyi /-a facebookról /

Idézet
2012.04.17. 19:37
Telka

Drága Ágikám! Olyan édesen le írtad a tragikus történetedet, hogy egyszerre sírtam és nevettem, de most megyek és olvasom a folytatást. Sok sok puszi Telka.

Idézet
2012.04.13. 20:52
Kovácsné Balog Zsuzsa

Ágikám! Bocs, hogy így kommentelek, de én ezen az íráson félhóttra kacagtam magam. Ahogy te írsz? - Lehet, hogy én most kapok egy szívinfarkast a röhögéstől. Köszi - csajszi! Nagy szükségem volt most egy ilyenre! :) Már azt hittem, a talpam alatt fütyülni fog a szél - hihihi -
pusszancs-baby! :)))

Nem örülök, hogy ilyen beteg voltál, de örülök hogy megmaradtál nekem is :))))

 
Tartalom

**A legújabb magyarországi mémes oldal. Ismerd meg most!Oszd, lájkold!** Nevess, szórakozz, kattints ide! Ne unatkozz!*    *****    Nézz élõ live filmet gportalon! 0-24-ben! Klikk ide! Filmek élõ live!!!!!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - TUDJ MEG TÖBBET SELENA GOMEZ MAGÁNÉLETÉRÕL, SZERELMÉRÕL, CSALÁDJÁRÓL, KARRIERÉRÕL!    *****    HA TE IS IMÁDOD A ZÖLD ÍJÁSZ VILÁGSIKERÛ SOROZAT ELBÛVÖLÕ SZERELMESPÁRJÁT AKKOR ITT A HELYED! MAGYAR OLICITY SITE    *****    The Vampire Diaries & The Originals szerepjáték - ha kedveled a sorozatokat és írni is szeretsz, ne habozz!    *****    Rendhagyó kedvezményt ajánlok Nektek, Te monhatod meg, hogy mi legyen az ára. Pl.: Születési, párkapcsoklati, horoszkóp.    *****    KÖNYVismertetõk, kötelezõ olvasmányok    *****    BOOKFANCLUB -> A könyvek birodalma elvezet a képzelet csendes világába!<<-BOOKFANCLUB    *****    Ingyenes, korlátlan képfeltöltés!!! www.kepfeltolto.eu    *****    Autista - Állatbarát - Homoszexuális - Intelligens - Kívülálló - Mûvészlélek - Segítõkész - Toleráns    *****    Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!    *****    HAT ÉVE ONLINE! - LÁTOGASS EL MAGYARORSZÁG EGYETLEN MÛKÖDÕ SELENA GOMEZZEL FOGLALKOZÓ OLDALÁRA! - HAT ÉVE ONLINE!    *****    A SZULTÁNA: HÍREK - KÉPEK - SOROZATISMERTETÕK - TÖRTÉNELMI INFÓK - ÉRDEKESSÉGEK MINDEN MENNYISÉGBEN A SOROZATRÓL    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Itt a nyár! Kivirágzott a mályva és a pipitér! Hogy mit szólt ehhez a két virágmanó? Gyere, és olvasd el a Mesetárban!    *****    STITCHERS - Magyarország egyetlen oldala a természetfeletti krimi-drámasorozatról! A Stitchers sorozatot megéri nézni!    *****    Nézz Élõ live filmet gportalon. Klikk klikk klikk.    *****    Gréti. 23. Egyetemista. Chevelle. Rap. Jégkorong. Ottawa Senators. Jean-GabrielPageau. Írás. Olvasás. Blog. (:    *****    Élõ live mozifilmek. Ha szereted a filmeket, sorozatokat, meséket akkor itt a helyed!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok