-Köszönöm kedves Barátom, hogy megosztottad velem (velünk) verseidet!-

******

Fényárnyék

Megsemmisül minden a változásban,
nem marad semmi ugyanaz,
emlékre vált a múlt
s kemény tényre a jelen,
csak a félelem marad,
a balsejtelem,
mely mint erős fa nő,
áttörve az időt.


Tájkép

A zenitre mutatnak az óramutatók,
s a lomha Föld fordul tengelyén, de
a sötét szobában csak vak mosoly ---
ám el, megszabadulva, fel, már látni végre

az éj-oldalon városok fényét,
míg csillogásuk hajnalba vész és
a Hold tovább porlad, ahogy fényhalál-
lassún a Nap is elemészti magát.

És a Szaturnusz-gyűrűk egyre finomabb
porjéggé lágyulnak, sötét-magányosan
távoli pályát ró csóvátlan üstökös.

A Tejút két karja is egyre kaszál,
és messzibb a fény, ahogy tágul tovább
a tér s mindig időtlenebbé lesz a sötét.


Templomok

Hát itt rejlik ezerévek csöndje,
itt koptatták kőbe
a roppant tudást,
mely talán nem jelent semmit,
csak van - így hat és részegít
millió csontváz felett, óh, csönd-papok,
de jönnek még milliók,
egyre többen gyűlnek
derengő s óriás ívek alá
az időre port hintve hallgatagon.

Ego

Bontsd ki magad
s tégy annyit,
mint a földbe hullt mag -
eressz hajtást
a veszélyes fényre
s gyökeret
a biztos mélybe.



Haiku

Locsogó forrás
tükrének bókol a fűz.
Egy kavics gördül.


Hűha…

Milyen szép voltál
és tiltott.
Vigyáztak rád,
csak nézhettem,
ahogy melled
ruhádnak bővelkedett.



Repülés

Repülsz, repülsz, hallgatag
nézed a tündöklő szárnyakat
s a felhők puha rétjét a kékben,
mit ragyogtat a fény,
és az óceán nagy szemét,
mely elősuhan lassan,
majd megáll végtelen és mozdulatlan.

Szállsz és végtelen-lenn a part
feltűnik zölden és sárgán
és messze, messze kékesen
a horizontba hajlik
a végtelen kontinens.


Kavics

Nincs más, Uram,
csak titkaid,
miket gyermekkoromban
kavicsként rúgtam a porban.
De meglep már
súlyos kezed és szavad,
hogy Igéid
a kavicsok mellé sújtanak.
S tudom,
ha már engem is eleget rúgtak,
Te is tovább viszel,
ahogy én is felvettem
piszkos köveimet,
de mint kincseket gyűjtöttem
nehéz zsebemben.


Virág

Még maradt egy virág bennem,
bár nem is ültettem.
Vadvirág, az utolsó,
de szirmai pompásak, dúsak,
szára büszke,
gyökere lélek-mélybe nyúl.

Kiszakítom neked,
rángatom, tépem,
felsebzi lelkem,
de enged már, megtörik ereje,
s ahol volt, csak kifordult rögök
és magát betemető kráter marad.


Egy szép nő

Szép lett.
Körbejárták az istenek,
sorsot vetettek
s ő szép lett.
Keze hosszú, törékeny,
karja kecses.
Nyaka és válla,
szemöldöke s szája
szépen ívelt, míves.
S lentebb a melle kemény,
hasa forró, s lábai
hosszúak, formásak…
És szép lett az is,
mit szeme tükrözött:
semmi gőg,
csak mosoly és értés
rejtőzik gondolatai között.
De felnőtt és tovább ment.
Járása megtört, lassúbb lett,
háta is görnyedt
s bőrét ráncok rágták,
csillogó haja kifakult,
őszre váltott.
Kezei is remegve simogattak
régi leveleket, és szuszogott,
nehezen véve a lélegzetet.
Csak a szeme parázslott még
és mosolya, ami mindent értett
s kinevette az isteneket.




A megismerkedés kövei

1987
Tartom kezed
nevetve,
gyűrűd nézve,
ujjaid ide-oda tolva,
játszva,
eső-tánccal,
éjszakával,
búcsúzással.

1988
Az idő, a tér veled
tárulkoznak, figyelek,
a fejem felkapom,
veled gondolok,
mozdulok érted,
nevetsz a képen,
nézem, nézem
s a tekintet észrevétlen
pottyan a földre,
mint gyermekjáték.


Az együttlét kövei

1988
Egyre közelebbről nézlek.

1988
Hogy változol,
hogy múlsz, te is
temetővé formálsz,

érfalaim éjében
emléked majd
vissza-visszajár.

Már hallom a jövő
távozó lépteit:
lépteid,

s lépteink mind
ugyanaz az akarat,
mert már teljesek voltunk
örökké élők és
azonosak.


3. 1989
És ki vagyok én?
ki lettem én?
Téged tudlak,
talán az kellene,
hogy elvinnél, el,
magamtól messzire el,
ahol már csak te vagy
és valahogy én,
én megszűnnék.


A távollét kövei

1988
Holnap utazol,
a légkör mégis
összeköt veled.
De te talán a Hold
kontúrjait akarod.

1988
Holdsarlót küzdött az égre az éj,
lassan némává oldja a tükröt is, és
benne én szétfoszlok, eltűnök.
Így közeleg csupa árnyék arcom,
míg az üveg hidegén didereg
és odatapad fázón.

És már ülök.
Ha fekszem, mint magzat a méhben,
összehúzom magam.




Az elválás kövei


1990
Hallgatok.
Emléked ráng még
itt meg ott inaim közt,
de szorítom,
míg múlik a görcs.

És nyugszom,
mint nyugszik a test:
lassuló légzés, mélyebb ritmus,
már csak a gondolat nem leli
kocsonyás trónját.

1991
Lassan leszokom rólad,
megkeresem a hibáidat.
Megváltozom, olyanná leszek,
amilyennek sohasem ismertél.
És gyűlöllek, mert mást szeretsz.


A visszaemlékezés kövei

1992
Valahogy eszembe jutottál,
ahogy fog csikorog
és a részeg az ajtón kitámolyog.
Barnás ujjaival egy koldus
kapirgált a légbe.

Keresztet tartok a templomok előtt fel,
mióta görbül már gerincem:
tekintetemet tekeri
a föld felé, lábam elé
ez az észrevétlen lekuporodás.
Pedig mutattam neked is csillagokat,
felhőket, madarak árnyékát.
Hol vagy most?
Imádkozni tanulok,
rosszul,
templomok oszlopos, fénytelen sarkaiban,
hogy sohase lássalak, vagy mindörökkön örökké
                             Ámen.


2. 1992
Hol vagy most, hogyan élsz?
Ide jöttek a galambok
morzsákért hiába
és ősz van, mint annyiszor,
egy kacsa hápog fel a tavon,
hébe-hóba lehull egy levél.

Járkál, fecseg a csend,
itt és bent. Kint valami elvész,
a színek csellóznak még
s bennem te már rég,
rég emlék vagy.
Ilyen az ősz:
susog és néha riadón hangos.
Hol vagy most?
Hallod-e, érted-e mindezt?


*********************************************



Gnothi seauton

Aki van, jövőt keres,
aki volt, múltat emleget,
aki lesz, önmagába néz.


Vasárnap délután
(a Babits-házban)


Valahol egy házban a hegytetőn éltem,
s le a völgybe a hegyoldalról csordogált
                    a város.

Késő nyár volt,
tiszta színű
és csönd ült a fényes ég alatt.
Gondoltam - költők szeretnek
meghalni ilyenkor és színésznők,
mert most a temetők is
olyanok, akár az Éden,
ami elveszett.
S igaz is volt,
a bazilika tornyán kereszt feketéllett
s oszlopos kapuján fekete ruhás
öregemberek sorjáztak be
s a nyárfák magasra nyújtóztak,
mint a kopjafák
s harang kondult echósan
messzire bongva…

S aztán hirtelen
egy barát jött,
bort töltött
s kikoccangatta fejemből az álmokat,
a nyarat, a várost s a verandás házamat.




Gesztenyéskert

Ültünk hárman,
fagylaltot kanalazva
és néztük a zöldeket -
volt árnyékos, mély
és fénysimította, víg.
Mindezt pedig
biztos barna oszlopok
tartották az ég elé.
Így néztünk hárman
magunk elé,
halogatva a szavakat,
csak a gondolatainkat szórtuk,
szórtuk a fák közé.



Ősz

1.
Idetorpan az ősz
s betakar
rőt levelekkel, búsongón.
Elment a nyár
s a nap helyett már
csak a te kezed melegít.

2.
Az utcák egyre holtabbá válnak,
mosolyunkat fújja a szél
ki a városból a tarlók fölé,
a rögök közé.

3.
Lassan barnás és vörhenyes színek
kerülnek a levelek hegyére
s ezek, mint milliárd ecset
festegetik a tájat lassan járó őszre.



Látod?

Látod, szerteszórt múltunk
rajz-szilánkjai a porban,
s gyermek-botló lábakon
járunk, egyre kutatva,
kutatva, ami eltűnt,
elveszett, ami a jövőt
tárná szemünk elé,
de látod, lábaink
sebesek, vérzők.



Egy mondat Nagy László
portréja alá

Messzire mennék,
talán el,
talán magamba merülnék,
ősi mélyre,
fénytől távol
sötéten át
másik mélybe,
kérdés nélküli figyelésbe.



Szobrász

Milliárd év,
fény és tér:
egymásba tört
kő-rideg tetem…
de akarat rezzen,
beleráncolódik az arc
s a kéz
lesújt.
Reped a csend,
feszül a hús,
míg vér járja át a követ
újra múlhatatlan.




Látomás

Valami átok szállt le az éjjel
a csillagok felől -
glóriás, sötét ösztön,
mi fájdalom görcsébe tör,
s mint állatnak,
végtelen nekem is e pillanat.



Ítélet

Lassan elbukunk,
de senki nem készül,
nem rejt senki tüzet,
csak vonulunk
vad karneválban.

Lebukott a Nap,
koszfénybe fullnak a testek
és nincstelen szempárok
a sötétbe vakulnak, míg
omló romok döngölik
a húst a földbe.

Csend.

Csak a szél suhint
homokot homokra
s a csillagok közül valaki
nézi, ami eltűnt
nyomtalanul és hiába.




Nyugtalanság

Körbevesz mindaz,
mit magamból gyűrtem magamnak,
már elsimítanám.



A haldokló

Csak várni van idő:
csenddé lenni.
Ami jött volna
továbbra is távolodik,
s a reményt én mondtam,
de semmi nem igazolt.
Most összefolyik az idő:
ízlelgetem lélegzetem,
amely véletlenül maradt itt
utolsónak velem.



Csönd

Lefekszünk a többiek közé,
idáig hozott a küzdés.
Az idő tovább áll,
másokat látogat,
de ide hinti csöndjét,
s a hantok alól
már csak a csontjaink nézik
vágytalanul a galaxisokat.



Embervég

Ki akarnak törni a szavak,
világot akarnak
vaksin, erőtlen, esetlen,
mint újszülött macskakölykök az almon.

Rég volt már ilyen erős ez az akarat,
hogy bárhova is nézek,
ott szűkölnek a szavak

és megakadnak.