Bocsáss meg anyám, ha rossz gyereked voltam,
Ne kérdezz, ne ítélj, ha kezedet nem fogtam
Ha folyton lázadoztam, ha szabályokat szegtem,
Tudod, hogy sohasem gonoszságból tettem

Ha szavad nem figyeltem, ha bánatot okoztam,
Ha különcségem miatt sok bajba sodródtam...
Nem tudtam ki vagyok, s ma sem értem magam,
Felnőttem, "vén" vagyok, de gyermek maradt agyam

Anyukám, te mindig biztos almafám, törzseden
Tudom sajnos sokszor voltam gyötrelem -
Érni már nem fogok, sok év van mögöttem,
"Kukacos" gyümölcsként oly sokat szenvedtem

Itt-ott még zöld vagyok, néhol töppedt, fonnyadt,
Nem baj még cukros lekvár lehetek majd egy nap
Lesz belőlem kompót, vagy mosolygós befőtt,
Kacagunk majd együtt, ha fejem lágya benőtt!

S ha kissé "morbidok" is eme hasonlataim
- Nézd el nekem - És még sokáig, nagyon
Sokáig mondogasd: Szeretlek. Szeretlek
Ó te bolondos, édes gyerekem!

a vaknak nem biztos
hogy sötét a sötét
a látó sem látja mindig
az örömlét fényét
tiszta szemmel is lehetünk
homályosan suták
az autisták
sosem voltak buták

kéz nélkül is
festhetünk képeket
fül nélkül is
hallhatunk szépeket
a beteg is vágyja
a boldogságot
pénzért nem lelünk
ilyen ajándékot

szeretetet az is
számolatlan adhat
kinek szívében
szikék arattak
ereket billentyűt
kamrákat

ezért hát hiszem
hogy a vak is láthat
a béna is járhat
álmok útján bátran

s jómagam is
amelyikhez tartozom
attól nem félemberként
roskadok sorsomon
sőt TÖBB lettem
mert testemben
ezernyi önzetlen
ember vére lobog!

 

(1998. -a szívműtétem után-)



 

Éreztétek már azt a remegő,
Óvó-védő féltést?
Azt a ki nem mondott,
Oly édes és oly kavaró érzést?
Azt a meghitt, 'lelkemnek-lelke-
csordultig-szeretetet'?
Fátyolosodott már el
-minden ok nélkül
ha ránéztetek- a szemetek?

Láttátok abban önmagatok
Szunnyadó aggodalmát?
Sóvárogtátok-e tenyerének
Biztonságos nyugalmát
Az érintést, mely nappal is
Az éjszakák gyönyörét említi
(pedig csak homlokod forró
bánatát enyhíti, mint mikor
vad tájakon suhan a vonat
s vigaszul szemed behunyva idézel
bársonyos pillanatokat)?

Nyújtott-e már valaha is
Olyan csöndes békét,
Melyben megfürödve ma is áldod
Élted földi létét?
Találtál-e hamuszínű
Porba dobott gyöngyre?
Meghallottad, érted kiált
Minden elsírt könnye?
Felvetted és dédelgetted,
Ápolgattad fényét?
Meglelted és szemeiben
Megláttad a Lényét?

Gondoltad-e, nincsen élet
Ő élete nélkül?
Nincsen holnap, nincsen tovább,
Nincsen "majd" és "végül"
Nincsen álom, nincs valóság,
Nincsen semmi, SEMMI...
-édes isten, őnélküle
mivé tudnék lenni?-

 * * *      

Éreztétek már azt a remegő,
Óvó-védő féltést?
Azt a ki nem mondott,
Oly édes és oly kavaró érzést?
Azt a meghitt, 'lelkemnek-lelke-
csordultig-szeretetet'?
Fátyolosodott már el
-minden ok nélkül
ha ránéztetek- a szemetek?


 - - - éreztétek már? - - -