4.
A vizit után mindjárt el is kezdődtek a megpróbáltatásaim, kezdve az ominózus ágytállal.
Nővérke mosolyogva felém, kezében az a laposbili vagy mi a frász, elhúzta a függönyt, majd együttérzően megkérdezte, volt-e szerencsém hasonló eszközhöz valaha. Mondtam soha, erre kiokosított, hogy sebaj, nem olyan szörnyű az, csak próbálgatni kell a lehető legügyesebben ráülni -oppardon ráfeküdni pontosabban ráhátrálni-, és aztán hopi, belecsurrantani.
Elhúzta szépen a függönyt és kezdetét vette a kettőnk, azaz hármunk (én, a nővérke és az ágytál) harca. Emelje meg a popsiját. Jó. Most maga alá csúsztatom a tálat, ügyeskedje rá magát valahogy. Jó.
Na, itt el is akadt az akció. Először csak a combjaim alá tuszakolódott be az a dög, majd a nővérke egy mozdulatára rögtön a derekam közepéig.
Csússzon lejjebb! Csúsztam. Csússzon feljebb! Csúsztam, de úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen parton vergődő öngyilkos bálna. És hát mindezek mellett vigyázni kellett a mindkét karomba beépített branülre, meg a mellkasomon lógó tappancsokra, nehogy valamelyik is elmozduljon, kiszakadjon, satöbbi. Ha lejjebb csúsztam, az orromba feljebb csúszott az oxigénpipa, frankón. Ha feljebb, akkor meg az infúzióim kezdtek lötyögni.
Mindeközben azon morfondíroztam, hogy ezt vajon napjában hányszor kell eljátszogatni, vagy inkább ágybavizelővé váljak-e kis időre. Lényeg a lényeg, hogy pár perces kínlódás után -nekem óráknak tűnt- valahogy mégis a seggem alá került az ágytál. No igen. De ez csak egy momentum. Az, hogy abba bele is kéne pisilni, az akkor tudatosult bennem, amikor a sikeres mutatvány végeztével a nővérke magamra hagyott, hogy nyugodtan végezzem a dolgomat.
-Szóljon, ha kész van!- azzal elment.
Ott feküdtem baldachinos ágyamban, valami fura pózban, fejem lent, derekam, fenekem megemelkedve, lábaim lent....Mint egy morbid hullámvasút...Pisilj, na, Ági! Éreztem, hogy kell, kellene, de akárhogy erőlködtem, nem ment.
Azt is elképzeltem, ha beindulna a FOLYamat, vajon milyen utat járna be? Van ugye a húgycsőnyílás, ami korántsem a háta közepére nőtt az ember lányának. Nomármost, ha csurr-csurr, akkor a kis sárga patak először is lecsepeg az ajkakon (nem a csókos számra gondoltam), végig a combbelsőn, aztán a gravitáció nyomán, de már célirányosan ugyebár a popsi vágatán, aztán alant, deréktájon, ha minden igaz, bele az ágytálba.
Magyarul csupa húgy lesz az asszonyi állat, hogy mé nem nőtt nekünk is valami hosszadalmasabb jószág e végtermék ürítésére! Bezzeg a pasiknak! Nekik ott a kacsa, oszt belelógatják, oszt még akkor se vizelnek mellé, ha akarnának. (Megszokásból mondjuk.)
Ez most viccesen hangzik, így leírva, de akkor, abban a helyzetben a homlokomon is kiütött a verejték. És nem. Nem ment. Ez az egész annyira visszatetsző volt nekem -tuti pszichés szindróma-, hogy nem tudtam belepisilni a tálba. Vergődtem még egy darabig, próbáltam valami vidámabbra gondolni, de akkor meg beugrott Hofinak az ágytálas jelenete, amikor bányászsisaknak, múzeumlátogató-mamusznak, meg tükörnek használta az ágytálakat, gondoltam, na majd most a röhögéstől hátha bepisilek, de ááááááá......egy fenét. Csak még jobban elszontyolodtam.
És mivel felülni abszolút nem lehetett (eleve akkor már akár a szobavécére is ülhettem volna, az már mindjárt jobban hasonlított a funkciójára), így kitekeredve, megadtam magam ismét a sorsomnak....és....elaludtam.
Arra ébredtem, hogy a nővérke bekukucskált a függönyön, hogy na? sikerült?
Nemleges válaszomra eltűnt a kedély az arcáról és szomorúan tudtomra adta, hogy akkor bizony neki meg kell katétereznie engem. Na, ha ő szomorú volt, én meg kábé halálraítéltnek éreztem magam. Kicibálta a vákumtól rámtapadt ágybilit alólam, ami hangos cuppanással vált meg testemtől (na őt se láttam többé soha hálistennek), majd elvitte azt. Gondoltam, csak békén leszek hagyva most már, hátha az a katéter csak fenyegetés volt, mint rossz kisgyerekeknek a mumus...
De rögtön vissza is tért, gumikesztyűben, egy kis asztalkát tolva mellém, amin ijesztő dolgok sorakoztak...gumicső, műanyag zacskó, valami tűszerűség....Esküszöm, ágytál ide, ágytál oda, majd beszartam rémületemben.
Megkímélem kedves olvasóimat a részletektől, hogy hogyan kerül egy katéter az ember húgycsövébe (és itt most kortól, nemtől függetlenül sajnálok mélységesen mindenkit, akinek valaha része volt ebben), de annyit őszintén mondhatok, hogy iszonyú élmény, s nem is maga a fájdalom -mert az csak egy pillanatig tart, de addig nagyon-, hanem maga a .....hogy is mondjam....a megalázó érzés. Nem is. Rossz szó. Talán inkább a végtelen kiszolgáltatottság érzése. Horrorfilmek kínzatásai jutottak eszembe, míg fogam összeszorítva tűrtem a procedúrát és nem a szégyenlősködés, nem is valami álszemérem vagy prűdség dominált, amikor kicsordult a könny a szememből.
Utána már nem éreztem semmit, nem fájt, tényleg!, csak feküdtem ott mozdulatlanul, és próbáltam leltározni a csöveimet. Hogyaszongya....orromban. Mindkét karomban, ott egy branülben több is, mert háromágú volt...a húgycsövemben....a mellkasomon meg a vezetékek...Háááát....szép egy látvány lehettem.
És akkor toppant be az anyukám látogatóba. Szegény.
((Amikor délelőtt Gábort elküldték a ruháimmal, hogy később érdeklődjön felőlem, akkor ő hazament, pontosabban az anyuhoz ment és becsöngetett. Anya ajtót nyitott, képzelhetitek, mit gondolhatott abban a pillanatban, amikor retinája közvetítette a képet az agyának, miszerint Gabi ott áll az ajtóban, karján a télikabátom, jobb kezében tele szatyor, amiből kikandikált a vastag pulcsim, bal kezében meg a pár csizmám....És én egyikben sem.
-Úristen, mi történt?? -kérdezte riadtan. Gabi alig bírta eldadogni, hogy Áginak infarktusa lett, bent van az intenzíven.
Édes drága anyukám, még most is elszorul a torkom, ha belegondolok, mit érezhettél akkor...))
5.
Sápadt volt.
Talán még sápadtabb, mint én, amikor kétségbeesve odajött az ágyamhoz, hozzám hajolt, megpuszilgatott...szorította a kezem, és remegett a hangja, amikor csak annyit bírt suttogni, hogy "Jaj, kislányom...édes gyerekem...."
Láttam én, hogy próbálja türtőztetni magát, nehogy sírjon, de nagyon nehéz volt neki....A szemében rémület tükröződött, félelem, kétségbeesés, meg valami határtalan aggodalom. Soha nem felejtem a tekintetét...AZT a nézését...
A szemétől, ahogyan rám nézett, valahogy egy pillanat alatt ismét kicsi gyerek lettem és szintén kórházban feküdtem (annakidején súlyos, krónikus vesemedence-gyulladással hosszú évekig a gyermekosztály visszatérő lakója voltam), fetrengtem a lehúzhatatlan magas láztól (többnyire a rengeteg szuri után is már csak a priznic segített 40 fok alá nyomni a lázamat az első napokban), és akkor rettegett így az anyukám...hogy életben marad-e ez a gyerek...
Később ez a visszatérő betegségem már majdhogynem "megszokottá" vált -már amennyire meg lehet szokni azt, hogy évente kétszer, háromszor, neadjisten többször is egyik napról a másikra negyven fokos lázam kerekedett-, már tudta az anyu, hogy olyankor automatice nyomás a kórház...ahol ismertek, tudták mizu, bérelt ágyam volt a "kedvenc" kórtermemben az ablaknál, ahogy az orvosok, nővérkék megláttak, már tolták is az infúziós állványt a gyógyszerekkel...
Úgy emlékszem, hétéves koromban kezdődött ez a vese-mizéria.
Hozzá kell tenni, hogy ötévesen kivették a mandulámat, és valami trükk folytán a szervezetem ezt azzal "hálálta" meg, hogy ezekután ha valami baci vagy vírus került a közelembe én nem megfáztam, tüszköltem és taknyoskodtam, mint más normális gyerek, hanem upppsssz, vesemedence-gyulladásom lett. Simán.
El is ájultam olykor-olykor a láztól, volt, hogy a buszmegállóban kapott el a karomnál fogva anyu...
Eeeejjj...de sokszor kérdezte kétségbeesve a kezelőorvosomat (egy tüneményes doktornéni volt, máig emlékszem rá), hogy mikor fogok én ebből kigyógyulni? Meddig kell még rettegni, hogy mikor jön a lázroham és mikor kell ismét ész nélkül kórházba futni velem?
A doktornő erre mindig azt felelte, hogy két eset lehetséges: vagy a pubertáskor, illetve az első menstruáció megjelenése egy vízválasztó lesz az életemben, és ha igen, akkor oltári szerencsés vagyok, mert akkor talán szinte nyomtalanul eltűnik ez a betegség... Vagy pedig egész életemben vesebeteg leszek, állandó ellenőrzésre szorulok, és jó, ha nem mennek gallyra annyira a veséim, hogy --- juj, belegondolni is rossz.
Szerencsém volt.
Utolsó ilyen vesés-rohamom úgy nyolcadikos koromban lehetett, az első menzeszem után talán még egyszer voltam ezzel kórházban. Aztán végérvényesen búcsút vettem a gyermekosztálytól.
(Honnan is sejthettem volna, hogy a későbbiekben sajna a felnőtt részlegnek fogom igencsak sok osztályát látogatni;-lakni...)
Isten a megmondhatója, mennyiben befolyásolta ez az éveken át meg-megjelenő pokoli magas láz a szívemet...ki tudja, mennyire károsította a ketyegőmet...ki tudja, egyáltalán kapcsolatba hozható-e mindez a szívvel.
Első terhességemnél, a szokásos rutin-belgyógyászati vizsgálatok során az orvosnak nem tetszett valami, amikor a szívemet hallgatta...Nekem csak annyit mondott, hogy jó volna egy szív-ultrahang vizsgálatot is elvégezni, de csak a biztonság kedvéért. Nem hall ugyan semmi ijesztőt, vagy komolyabb problémát, de ártani nem árt, meg hát kizárhatna egy esetleges felmerülő bajt. Persze lehet, hogy csak a terhesség miatti izgalom, hormonális változások, egyebek miatt "zakatolok" annyira, egyszóval írt egy beutalót az ultrahangra.
Akkoriban nem kellett heteket, hónapokat várni (pffff nem úgy, mint manapság), másnap el is mentem a kardiológiára. Nos, akkor ejtettem meg az első randevúmat az EKG-val, no meg az ultrahang készülékkel. Izgultam ugyan egy kicsit, de semmi félelem nem volt bennem. Inkább érdekesnek találtam az egészet. Pláne, hogy monitoron is láthattam, ahogy dobog, ahogy a billentyűk is mozognak....
Az orvos megnyugtatott, miszerint nincs semmi baj, ámbár kissé nagyobbnak találja a bal kamrát, de nem vészes. "Sportszíve" van -mondta-, még el is mosolyodtam magamban...Sportszív, nohiszen! Amennyit én életemben sportoltam azzal a fenenagy lustaságommal....
Otthon nagy büszkén mondtam az anyunak, hogy bibi, nekem meg sportszívem van, úgyhogy ezentúl hagyjon békén az örökös nógatással, hogy mozogjak többet...ha már annyi is megteszi, hogy naponta többször felmegyek a harmadik emeletre....?
Ő sem gyanakodott semmi rosszra, csak annyit jegyzett meg, hogy apádnak is sportszíve volt. (Hjaa, de ő tényleg sportolt, évekig focizott a Dózsában, asszem versenyszerűen is)
Hááát...én ezzel a "sportos-szívvel" azután kihordtam és megszültem két gyermeket, simán, minden gond nélkül.
(Később - jóval később!-, már a műtét közben, a feltárt mellkasomban fedezték fel, hogy egy végstádiumú bal kamrai aneurizmám is van, sőt, kitudja mióta VOLT IS, és emiatt forgatókönyvön kívül még azt is meg kellett plasztikázni...de ne vágjak ennyire előre.)
Odahúzott az ágy mellé egy széket, leült, kérdezgette, hogy vagyok, vannak-e fájdalmaim...Simogatta a homlokomat...Nézett, nézett rám és én próbáltam vígasztalgatni. Hogy nem, nem fáj semmim és lám, tulajdonképpen már egészen jól is vagyok...Csak a "látvány" ijesztő.
Mondta, hogy már telefonált a nagybratyómnak (orvosacsaládban), majd bejön ő is, hátha neki többet is mondanak majd a dokik...és hát ő egyértelműen többet is ért majd a diagnózisokból, meg a sok latin hablatyból...
Fogta a kezem...Kérdezte, mit hozzon be, milyen cuccokat, pizsamát? hálóinget? -mosolyogtam, hogy ugyanmár, ezekre gondja ne legyen, ez nudista részleg...(Nem is látta, hogy a takaró alatt meztelen vagyok)
Aztán kiegyeztünk a fogkefe-fogkrém-szappan-törülköző alapfelszerelésben (hahh, mit tudhattam, hogy itt ágybantisztogatás működik -a' la szivacs-, nővérkék által!), valamint pohárféleségben, szívószállal, mert a kórházi "szívóka" nem egészen dizájnos (infúziós csövecske darab, méretre vágva) mert ugye felülni nem lehet...
Kizárólag csakis addig, amíg az ebédet elfogyasztja az ember. Mert ugye a levest, meg egyebeket fekve mégsem lehet magunkba dűteni...Ja, saját kanalat, villát is hozzon, mert ezek az alumínium eszcájgok sem túl szívderítőek (hogy gusztustalanságukról már ne is beszéljünk). Papírzsepit, (bár orrot fújni se egyszerűen lehet a csövektől), esetleg valami gyümölcslét...
Ezután el is ment, hogy összeszedje, illetve beszerezze ezeket a holmikat, így ismét magamra maradtam.
Nos, hogy azért az unalom ne borítson bánatfelhőket az agyamra, azon nyomban jött is a nővérke, egy kimondottam cuki, irinyó-pirinyó injekcióval (nem is láttam még ilyen apró, hajszálvékony, miniatűr tűt), majd közölte, hogy megérkezett az első heparin-adagom. Takaró fel, majd közelített a pocakom felé. Pfffffff.......akkor villant belém, amit előzőleg már említettek, hogy EZ a cucc, hasfalba jár.
Persze, mondta, hogy nem fog fájni, én hittem is neki meg nem is, bár a tű mérete valóban nem adott okot holmi komoly riadalomra, de maga az a tudat, hogy a hasambaaaa....juuuujjj.
Na, mire ezt végiggondoltam, ő már egy szakszerű mozdulattal össze is csippentette a bőrt (na jó, a hájamat hehe), és puff, már be is szúrta. Tényleg egy pillanat műve volt az egész, szabályosan fellélegeztem, tán még el is mosolyodtam.
(Persze nem mosolyogtam volna, ha előre tudom, hogy pár nap után a hasam úgy fog kékelleni-zöldelleni, sőt! feketélleni, mint akit minimum bandatámadás ért és egy fél galeri rugdosott hasba szöges bakanccsal, de hát akkor még ezt SEM tudtam.)
Mint olyannyira sok mást sem.
6.
Ha a nappal ijesztőnek is tűnik ezen a helyen, nos, az éjszaka még rémesebb tud lenni.
Mivel napközben sincs túl sok egyéb dolga az embernek, mint hogy fekszik, el-elbóbiskol, alszik, de azért közben mégis van egy kis mozgás, vizitek, vizsgálatok, jövés-menés, a reggeli-ebéd-vacsora ritmusai, amik némi "színt" visznek a kórházi unalmas létbe, ám az éjszaka, az mindig nyomasztó. És valami elviselhetetlenül hosszú.
Hmmm...hányszor van úgy az ember, hétköznapi élete során, hogy csak egyszer úgy istenigazából kialudhatná magát, jaj, csak egyszer lenne az éjszaka dupla annyi, mint a nappal! Hogy ne tűnjön úgy a fáradt léleknek, mintha abban a pillanatban ahogy letette a fejét a párnára, már csörög is az a fránya vekker!!
Biztos sokan és gyakran fohászkodnak egy jó, kiadós alvás után, elátkozva a szűkre szabott, pihentető éjszakák rövidségét!
Különösen a több műszakban dolgozók, vagy a rendszeresen hajnalban kelők...de azok is, akik csupán a napi hajsza után nem vágynak egyébre, mint végre ágyba dőlni és szunyálni egy hatalmasat.
Jómagam is gyakran elképzeltem, milyen lehet az, ha az ember kedvére alhatna annyit, amennyit csak bír.
Hát most adva volt a lehetőség, bár korántsem ilyen körülmények között gondoltam, hogy kielégíthetem alvásigényemet.
Mert amikor este kialszanak a neonfények, és csak a monitorok kékes árnyalatai, kontroll-lámpái pislákolnak, meg a nővérpult éjszakai halovány fénye ad némi sejtelmes világítást, bizony, a jótékony álommanók valahogy nagy ívben elkerülik még a környéket is.
És kezdődnek a nyitott szemmel plafonrabámulás órái.
A gépek pittyegései, a sorstársak halk sóhajai, nyöszörgései, mocorgásai, vagy épp horkolásai adják a zenei aláfestést...mindezek az agyban valami idétlen masszává sűrűsödnek és meghatározhatatlan képek tömkelege kezd előtörni a tudatalattiból, korántsem szívderítő gondolatfolyamok lepik el az ember lelkét...
Elterelő hadműveletként lehet számlálgatni az infúzióból idegesítő lassúsággal, ütemesen pötyögő cseppeket...érdeklődve nézni, amint "megszületik", ahogyan először is előbukkan a kis műanyag csőből...kibuggyan, körvonalazódik....hízik, hízik, azután súlyánál fogva megnyúlik...nyúlik, egyszercsak plutty! alázuhan a kis tartályba, hogy onnan folytassa tovább éltető útját a vénámba épített kanülön át beteg kis szívemig...
Ezen el lehet bambulni jódarabig, mígnem a huszadik, ötvenedik, századik cseppnél talán tompulnak a zúgó gondolatok....és csak a csöpp, csöpp, csöpp...ha szerencsénk van, tán még el is lehet aludni, ha ügyesen fókuszálunk csak a csöppekre...De csakis azokra.
Jó esetben remény van pár órányi megváltó öntudatlanságra.
Jó esetben.
Rosszabb esetben mindig beüt valami krach, hangos feljajdulás például a másik ágy felől, majd az azt követő nővérugrás, aztán előbb halk, majd hangosabb beszéd, villany felolt, telefon, orvosriasztás, kisvártatva pedig egy vészhelyzet-szerű zsongás...Orvosok betrappolása, függöny összehúzása...rövid, de határozott tőmondatok...Oxigént. MÉG oxigént. Defibrillátort. Hátra. Kettőötvenet. Hátra. Tovább.
És magam előtt látom a tévéből oly jól ismert jelenetet....ahogy a beteg teste ívben megfeszül, majd lecsapódik...Borzongatóan félelmetes "élőben" hallani az életmentés jellegzetes zajait, zörejeit...de elmondhatatlanul döbbenetes ugyanígy hallani a sípszót....azt az utolsó, fülsértően magas frekvenciában elhangzó hosszú, reménytelen sípszót...Vagy nem is a fülemet sértette? Az agyamat, a szívemet, a lelkemet??
A rémület jeges borzongással futott át rajtam...Mert hosszú küzdelem után sem váltott vissza arra a megnyugtató pitty-pitty-pitty-re...
Úristen.
-Ú R I S T E N ! -
Meghalt. Az az ismeretlen valaki ott a szemben lévő ágyon meghalt.
Délután még láttam, a vacsoráját is megette, illetve megetették a nővérkék, mert neki felülnie sem volt szabad...az esti vizitnél még inni kért...Látogatók is voltak nála (gyerekei, unokái lehettek tán?), halkan beszélgettek....és most, az éjszaka kellős közepén egyszerűen nincs tovább...Megszűnt létezni....az ő szíve feladta.
Valami szörnyű gombóc kezdett növekedni a torkomban és csak nőtt, nőtt, dagadt, fájt, irdatlanul fájt....nem tudtam nyelni, szinte levegőt sem kaptam....fojtogatott, fullasztott a döbbenet...
Még soha senki NEM HALT MEG A KÖZELEMBEN édes jóistenem, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, add, hogy felébredjek, vagy valaki kapcsolja már át másik csatornára ezt a horror-sorozatot, én ezt nem akarom, jaj nem akarooom!!
Amikor lekapcsolták az orvosok a gépeket, hirtelen vattaszerű süket csend telepedett a kórteremre, csak a vér lüktetése dobolt a fülemben elementáris erővel...ÉREZNI, TUDNI lehetett, hogy a többi beteg ugyanúgy ébren van és ugyanúgy hallott mindent...és most ugyanúgy telepszik rájuk is a HALÁL szinte kézzelfogható közelsége, és a lataglózó félelem...hogy mozdulni sem mert senki, csak csendben, önmagában fohászkodni az elhunytért...és fohászkodni a saját életéért...mint ahogyan most már én is az enyémért...Mert akkor döbbentem rá, hogy ez itt nem játék...ez valóban az ÉLET és a halál párbaja...ITT, e helyen nem ritka vendég a kaszás, és nem válogat.
Mint a siralomházban, úgy éreztem magam.
Ki lesz a következő?
És MIKOR?
Arra összpontosítottam, hogy az ÉN gépem csipogását hallgassam, az enyémét és nem másét, az enyémét, amely megnyugtatóan egyenletesen pittyegett, elképzeltem ahogy a szívem épp gyógyul, épp erősödik és gondolatban üzeneteket küldözgettem neki, mint anya gyermekének...ez az, csak szépen, nyugodtan ketyegj, verj, dobolj, túú-dupp, túú-dupp, segítek, diktálom, túú-dupp, túdupp, tudod, én szeretlek, erős vagy, csak abba ne hagyd, gyerünk, gyerünk, csak így tovább, túú-dupp, túú-dupp...
Remegve, reszketve feküdtem ott az ágyon, észre se vettem, mikor gördült végig egy kövér könnycsepp az arcomon.
7.
A rémes éjszaka után egy újabb nap köszöntött rám, no meg egy mosolygós nővérke, akihez még nem volt szerencsém -gondolom váltótársa lehetett az előzőnek-, a kezében egy...naaaa...??? Na miveeel? Nem, nem injekciós tűvel. Hanem egy há-ló-ing-gel! Úgy ám!
Ejhh, úgy megörültem neki, mintha a legújabb párizsi kollekciót hozta volna próbára, végre nem kellett pucérkodnom a takaró alatt, meg hát az is eszembe jutott, ahh, így mán aztán el nem temetnek idő előtt, ha már nem vetkőztetés van soron, hanem az öltöztetés ugye...!
Szépen fel is ülhettem, aztán valahogy közös erővel átügyeskedtük a felzsinórozott karjaimat is a pendelybe, és végre egész emberinek véltem a külalakomat. Sőtmitöbb, az ágy fejrészét kérhettem félig ülő helyzetbe is hagyni, egyszóval fenségesen éreztem magam. (Lám, milyen kevés is elég néha ahhoz, hogy az ember összkomfortosan érezze magát!)
De még mielőtt teljesen elbízhattam volna magam nagy elégedettségemben, hozták a reggelit, ami nem is lett volna gond, ha előtte nem kellett volna egy pohár vizet meginnom. Mármint én ugyan víznek láttam a folyadékot, ám felturbózták egy ampullából belelöttyintett valamivel. ffff.....ez volt az az ominózus káliumsó vagy mi -amiről tettem már említést korábban-, és mondta a nővérke, még mielőtt(!) hozzáfognék a reggelihez, ezt igyam ki. Sajnos nagyon rossz lesz az íze, de egy slukkra, levegő nélkül húzzam le, akkor nem annyira borzasztó. A gyanús az volt, hogy letett elém egy vesetálat is (hányóstál, a járatlanok kedvéért), hogy ha gond lenne, akkor csak nyugodtan. Bele. Ja és ezért kell kajálás előtt. Mert így max csak egy kis gyomornedv jön ki.
-anyámborogass- akkor most MÍÍ EEZ???
Káliumsó.
-Keserű?- kérdeztem.
-Nem, de iszonyúan sós. -mondta kedvesen, és várta, hogy megigyam.
Aha. De hát én amúgy is elég "sós szájú" vagyok, csak nem üt ki egy kis sós íz?
Vagányan, bátran számhoz emeltem a poharat, nekiduráltam magam, melléképzeltem egy kis citromot meg tekilát, aztán uccu neki.
------bloooáffffggggrrrrrr------
Azt az émelyítően ocsmány ízt, azt az undorítóan öklendeztető "aromát", míg élek nem felejtem el!!
(Hú, nagymamám mindig mondta, hogy aranyos kisunokám, nem szabad sósan enned, tudod! a veséd miatt!; és mindig sótlan diétára fogott és én piszkosul kívántam a sós ízt, na szerintem most ez volt a büntim a sok titokban-úgyisjólmegsózóom-azételt-csakazértis miatt.)
Szóval, öklendés, hányásszerű valami a tálkába, aztán kezdhettük előlről. Nővérke tök nyugodtan elővarázsolt egy másik ampullát, hozott másik pohár vizet, nagy lelkinyugalommal beleöntötte ismét az "anyagot", aztán kezembe adta az újabb töltetet.
-Meg kell innia. Muszáj.
Akkor már könyörgőre fogtam a dolgot.
-Nem lehet inkább szuriban?- (wehh, ezt a megalkuvást! Na akkor gondolhatjátok, MILYEN íze lehetett a káliumsónak!!!!!!)
-Sajnos nem. Ezt inni kell. -valami olyasmit is kihallottam a mellékzöngéből, hogy punktum, tehát tényleg nem volt más választásom...
De azért még tettem egy kísérletet:
-Tablettában esetleg?
Szerintem gyógypedagógusi végzettsége is lehetett a drága nővérkének, mert én már biztos a fejére borítottam volna a poharat a hisztis páciensnek, de ő nyugisan válaszolt:
-Később már tablettában is kaphatja, de MA és holnap, így kell bevinni a szervezetébe, így gyorsabban felszívódik. És a kálium az egyik fő támasza, segédje a szívének. Igya már meg szépen!
Nem volt apelláta.
Nagy levegő. Orrom befog. Pohár szájhoz. Éééés....zupp befele!!
Aztán levegőt még nem venni, nem öklendezni, nem visszahányni, nem neeeeeemmm!!!
-------blllgrrrfffgggll----
Bennmaradt.
-hudeszarvolt-
Reggelizni csak jó félóra múlva tudtam...
És NEM(!) sóztam meg a vajas zsemlét de nem ám!!
8.
A délelőtti viziten most nem olyan sokan jöttek, csak egy doki "rendelt", s nem is az az idősebb prof, hanem egy fiatalabb, jóval magasabb, szemüveges. De ő is mosolygós volt. A papírjaimat böngészte.
Hozott is magával pluszba még jó néhányat, a laborvizsgálatok eredményeit. Azokat elemezgette, majd elmondta, hogy lényegében a – nagyon - nehezén túl vagyunk.
(Érdekesnek találtam ezt a többes számot és a későbbiek folyamán is megfigyeltem, hogy az orvosok előszeretettel beszélnek a betegekkel többes számban. Vagyunk, leszünk, megyünk, gyógyulunk-gyógyulunk. Talán így "éreznek együtt"?, vagy nem is tudom...Eleinte idegesített kicsit, mert gondoltam magamban, hogy csak ÉN vagyok a slamasztikában, én gyógyulok, mert elvileg nem Ő beteg, de mindegy, rájuk hagytam, sőt később már fel sem tűnt. A "Na hogyvagyunk-hogyvagyunk" és hasonló sztereotípiákra illedelmesen válaszolgattam, hogy jól-jól, mellé meg azt gondoltam, amit akartam, attól függően, hogy szimpi volt-e a kérdező, avagy sem. -Remélem, te is; vagy cseréljünk helyet, megtudod-)
Szóval a nehezén túl vagyok(gyunk) és ha semmi komplikáció nem jön közbe, másnap már lemehetek az osztályra, azaz a sima kardiológiára, s ott kezelnek tovább. Azt, hogy a szívizomelhalás milyen mértékű volt (lett), azt egyéb vizsgálatok fogják kimutatni, egyelőre a vérvétel eredményei voltak a fontosak, hogy lássák, helyreállt-e mindennemű kémiai egyensúly, amelyek jelzik, hogy a "maradék" izomzat visszaállt-e olyan működési szintre, hogy az elengedhetetlen funkciókat képes legyen ellátni.
Beszélgettünk is kicsit, örömmel konstatálta, hogy már nem a rémület határát súrolom minden fehér köpenyes láttán, ebből kifolyólag értelmesen is lehet velem kommunikálni.
Mindenesetre ő is hangot adott ama véleményének, miszerint elég ritka, hogy nő létemre, s ilyen – aránylag - fiatalon ekkora hatalmas infarktust produkáljak, minden előjelek nélkül.
Abban egyetértett kollégáival, hogy a hajlam is szerepet játszik ilyen esetekben, de nálam a dohányzás-fogamzásgátló kombináció különösen betette a kaput.
((Akkoriban még nem ezek a leheletnyi hormontartalmú bogyók voltak forgalomban, hanem olyan lórúgásnyi adaggal védekeztünk a nem kívánt gyermekáldás ellen, a maiakban jószerivel egy havi adagban van annyi hormon, mint az egykoriakban egyetlen szemben....és azt faltuk, évszámra...wehh...örültünk, hogy egyáltalán VAN.
Mint utóbb kiderült, a vérrögösödésre való hajlam így meghatványozódik, konyhanyelven: besűrűsödik a vér...és helyes kis alvadt rögöcskék kezdenek cirkulálni a szervezetben, aztán előbb-utóbb valahol megakadnak. Embere - és szerencséje- válogatja, hogy hol. De valahol mindenképp, főleg, ha a családban is akad szív-és érrendszeri betegség.))
No meg a stressz, az "ideg”, hogy maradjak a konyhanyelvnél, bizony jócskán rájátszik a betegség kialakulásában. Mint megtudtam (hű, mennyit tanultam én rövid idő alatt!), a stressz hormonok is termelnek olyan anyagot, amelyek szintén befolyásolják az infarktusra való hajlamot. Erre kapjuk az úgynevezett béta-blokkolókat, amik ennek az anyagnak (kortizol, húdeokosvagyok) a túlzott termelését megakadályozzák, ezáltal meggátolják az artériák elzáródását.
Nahh, a tudományból egyelőre elég ennyi, a későbbiekben úgyis osztom még az észt, miután egyre többet és többet hallottam, tudtam meg mindazokról a kockázatokról, amelyek rásegítettek abban, hogy ilyen remek kis helyre kerüljek.
-fél évvel később-
1.
Miután az infarktus után hazaengedtek a kórházból. rengeteg ambuláns vizsgálaton is részt kellett vennem...
A belgyógyászaton töltött időt azért nem nagyon részleteztem tovább, mert nem különösebben volt számottevő különbség az intenzív osztályon meg a „sima” osztályon való vendégeskedésemben, persze az igazság az, hogy korántsem volt olyan rémisztő. Meg…öööö….”izgalmas”…
Kaptam egy vagon gyógyszert, beállították a syncumart (illetve el kezdték beállítani), onnantól már nem kellett a pocakomat szurkálni.
A hatalmas ijedség, meg maga az infarktus ténye kezdett feldolgozódni bennem, sokat törtem ugyan a fejem, hogy mért pont velem kellett ennek megtörténnie, de túlzottan nem agyaltam rajta…
A kardiológiáról hazaérve kaptam egy kilónyi zárójelentést, tanácsokat, mindenféle szóbeli ellátást, figyelmeztetéseket, majd habnak a tortára azt a dokinőt, aki annak idején az ügyeleten felvett, és aki oly édesdeden és „tapintatosan” kiáltozta, hogy mekkora infarktusom van. Ő lett az én kezelőorvosom, akihez vissza-vissza kellett járnom kontrollokra. (Gondolhatjátok, hogy örültem neki….!) Volt egy stílusa, mit mondjak. De nem akarok panaszkodni rá, nem erről szól ez a kisregény, meg hát valahogy csak életben maradtam, minek bántsam. (pffff)
MINEK IS BÁNTSAAAAM???????? (???)
- na, erről később -
A nagybátyám - akiről korábban már tettem említést, hogy orvosunk a családban – volt az, aki tüzetesen, figyelmesen áttanulmányozott minden leletemet, minden eredményemet, szóval neki az volt a szent meggyőződése – sőt, később a fixa ideája -, hogy ezután a nagy infarktus után nem ártana egy szívkatéterezés, urambocsá akár egy bypass műtét is. No igen, de mivel nem a kardiológia volt a szakterülete, nem nagyon forszírozta a témát, viszont megérzése, véleménye mindvégig az volt, hogy igenis kellene ez a műtét! Gondoljam már meg! (Vagy át)…Ő Debrecenben végzett, vannak ott ismerősei, orvosok, professzorok, egyebek… Tudna komolyabb szakvéleményt kérni, egy alaposabb felülvizsgálatot…
Persze én kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy ugyanmár, nehogy önként és dalolva feküdjek kés (mit kés! fűrész!) alá, meg hogy köszi jól vagyok….hagyjuk már ezt a szívműtét dolgot, ha nagyon muszáj lenne, úgyis mondta volna a dokinő…
(Dehogy mondta volna. Tőle jelenleg én már Szent Péter irodájában gépelhetnék szívszorító kis sírversikéket…)
Meert…nem voltam igazán jól. Gyengus voltam, gyengécske. Bágyadt, állandóan fáradt, aluszékony, meg nyűgös. Többnyire csak lézengtem, mint a kókadt őszi légy…
Az oviba visszamenni egyelőre szó sem lehetett -nem is nagyon tudtam volna-, napjaim nagy részét az tette ki, hogy olyan esztékába-járó-nénike lettem.
Mert ugye a syncumár* miatt eleinte naponta, aztán kétnaponta, majd hetente többször is kellett vérvételre járnom. Nem egy hawaii program, de elvoltam vele. Csak egy idő után a karjaim úgy néztek ki, mint a szita. A vénáim nem igazán maszkulin típusúak voltak, sokszor alig lelték meg őket. Később meg már egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon profi volt a vérvevő nővérke…Aztán meg már messziről megismertek, a rutintalanabbak - akik rendes, látható(!), normális vénákhoz voltak szokva - áttessékeltek rögtön a rutinosabbakhoz. Akik egyből eltalálták. (Vagy kettőből-háromból, de akkor már görbén néztem)
Amúgy soha sem voltam hisztis, nyávogós fajta, szerettek is ezért, mert én nem türelmetlenkedtem, nem dörömböltem az ajtón, nem tolakodtam az eredményért és nem sikoltoztam, ha kicsit „túlfolyós” volt a vérem és nem szidtam olyankor az orvosok édes anyukáját meg a nővérkék rokonait sem. Hiszen nem azokon múlik a vér sűrűsége, avagy felhígulása - mármint ezzel a gyógyszerrel kapcsolatban.
*És akkor itt tennék egy kis kitérőt.
- syncumar, óhh! -
A véralvadásgátló - antikoaguláns - szerek hatásosan megváltoztatják a vér alvadékonyságát. Megnyújtják ezen folyamat idejét, ezáltal gátolják a vérpályában spontán előforduló vérrögképződés veszélyét. Csökkentik a "szélütés", szívinfarktus, tüdőembólia kialakulásának veszélyét.
A gyógyszer beállításának javallatát csak szakember határozhatja meg, különös tekintettel arra, hogy számos előnye mellett - túladagolása esetén - vérzéses szövődmények alakulhatnak ki.
Mennyi a normális prothrombinszint?
Egészséges ember prothrombinszintje 100%. A véralvadásgátlás eredményeként csökken. Az egyes betegeknél, s a Syncumar-kezelés beállítási indikációjától függően az elérendő s megtartandó prothrombinszint különböző lehet. Általánosságban elmondható, hogy hatékony véralvadásgátlásról 25-45% közötti prothrombinszint esetén beszélhetünk. Tehát minél alacsonyabb százalékban van a prothrombinszintünk, annál kevésbé alvadékony a vérünk.
60%-os prothrombinszint felett véralvadásgátlásról gyakorlatilag nem beszélhetünk, olyan, mintha a beteg nem is szedne gyógyszert.20% alatt jelentősen és indokolatlanul megnő a vérzés veszélye.
Megijedjünk-e 20%-os prothrombinszint alatti érték esetén?
Semmiképpen nem kell megijedni. Az extrém alacsony, 10% alatti érték esetén piros színű véres vizelet hívhatja fel erre elsőként a figyelmet, ilyenkor haladéktalanul, de nem pánikszerűen, tanácsos orvoshoz fordulni. A megoldás a Syncumar adagjának csökkentése, átmeneti (néhány napos) elhagyása lehet, azonban ezt soha ne tegyük önállóan, orvosi felügyelet nélkül. Ugyanis a Syncumar folyamatos szedése egyes betegségeknél feltétlenül szükséges lehet, s akár egy negyedtablettányi változtatás a prothrombinszintben lényeges változást hozhat!
Mi befolyásolhatja a prothrombinszintet?
A Syncumar adagján kívül számos tényező befolyásolhatja az aktuális prothrombinszintet. Kezdve a gyógyszer felszívódási körülményeitől az aktuális táplálkozási körülményeken át a mellette szedett gyógyszerelési kombinációig. Befolyásolhatja egy-egy banális fertőző betegség, hányás, hasmenés, de az alkoholfogyasztás is.
Mely ételek emelik a prothrombinszintet Syncumar-szedőknél?
Spenót, karfiol, brokkoli, saláta, kelbimbó, káposzta, tojás, máj, saláta, a málna és az eper. Lehetőleg kerülni kell ezek együttes és nagyobb mennyiségű, rendszeres fogyasztását. Természetesen nem csupán natúr formában.
A Syncumart szedő beteg:
Rendszeresen ellenőriztesse vérének prothrombinszintjét!
A vérvétel mellett időszakos vizeletüledék és széklet Weber-vizsgálat is szükséges, melyek a kisebb, klinikai jelekkel nem kísért vérzésekre is felhívhatják a figyelmet!
A Syncumart szedő beteg iratai között elérhető legyen a hivatalos vércsoport meghatározásának eredménye és a gyógyszerszedés dokumentációja!
Minden új gyógyszer szedését egyeztesse orvosával, s kérdezzen rá a Syncumar-szedés melletti lehetséges változásokra! Lehetséges vérzéssel járó orvosi beavatkozások előtt, pl. foghúzás, szövettani mintavétellel járó gyomortükrözés stb., feltétlenül jelezze a Syncumar-szedés tényét!
Önállóan soha nem változtassa meg a Syncumar adagolását!
Ha véres vizeletet vagy szurokfekete lazább székletet észlel, aznap ne vegye be a Syncumart és jelentkezzen orvosánál vérvételre. Lehetőleg széklet- és vizeletmintát is vigyen magával. Ebből következik, hogy minden alkalommal ellenőrizze széklete és vizelete színét.
Kerülje a szoros öv, szűk ruhák viselését, mert a Syncumar szedése mellett a nyomásnak kitett testfelületeken bevérzés jelentkezhet. Ha ennek okát (pl. ütés) nem ismeri, jelezze orvosának és ellenőriztesse prothrombinszintjét.
(forrás: medimix.hu)
((Elnézést kérek a részletesebb orvosi tájékoztatóért, de úgy gondolom, aki soha életében nem szedett ilyen gyógyszert, vagy netán nem is hallott róla, az jó ha tudja, miről is van szó.))
Nakérem, és én ezen éltem három évig. Uhh. Nem egy tikk-takk a cucc!
Ha picit erőteljesebben dörgöltem meg a fogam, azonnal vérzett. Ha erősebben fújtam ki az orrom, azonnal vérzett. De olyan is előfordult, hogy minden külső behatás nélkül arra ébredtem, hogy az orromból, ínyemből spontán szivárog a vér. Olyankor soron kívüli vérvételre szaladás, eredmény analizálása, gyógyszer adagjának átállítása…Ez is érdekes volt, mert a Syncumar egész kicsi, aprócska tabletta. És azt felezték. Mondjuk szedtem eleinte 2 szemet. Akkor beállt (vagy nem), majd a következő vérvétel után csökkentették másfél szemre. Ha akkor is történtek ilyen vérzékeny dolgok, akkor –írd és mondd!- negyedelték! Azaz egy és negyed szemet kellett bevennem. Na most egy kábé 3 milliméteres nagyságú bogyóról van szó. Mégcsak felezni! De negyedelni???? Próbáltam késsel is…de mindig úgy szétment…a morzsáit nyalogattam az asztalról hehe. Mi mennyiség már negyed szem egy ekkorka tablettából, képzelhetitek! Ha meg kevés volt az adag, akkor visszasűrűsödött a vérem.
Asse vót jó ugye.
Kajából nagyon sok minden befolyásolta….(de ott van a cikkben is). És akkor megint módosult az egész hatás. Aztán már gyakorlott voltam, megszoktam, hogy ha elvágtam az ujjam - elég volt egy kicsi vágás! -, hosszú órákon át vérzett…De sértette fel papírlap széle is úgy a kezem, egy óvatlan mozdulat következtében (amelyet normál esetben észre sem vesz az ember), hogy kötözni kellett, mert folyt vérem világba…A menstruációm az külön katasztrófa volt, nem 4-5 napig tartott, hanem 8-10 napig, úgy, hogy az utolsó 3-4 nap csupán csöpörészett, de folyamatosan, kicsit vízszerű, élénkpirosat…És az istennek alig akart elmúlni…(Ez külön adó volt betétből! ---hihh---)
Szóval nem egy leányálom az „anyag”.
Lényeg a lényeg, hogy előbb-utóbb meg lehet tanulni, hozzá lehet szokni (mert muszáájj!), oda lehet figyelni…Mindenesetre nagyobb balesetektől, elesésektől, ütésektől a magyarok istene óvja a syncumáros betegeket!!!!! (A combom, a karom, a csípőm mindig kék-ződ volt…Nem kellett hozzá sok…Egy kis ajtófélfa, asztal sarka…Úgy néztem ki, mint akit ütnek-vágnak…)
2.
És most visszatérek oda, hogy a nagybátyám csak tovább erősködött a szívkatéterezést illetően.
Kezdte azzal, hogy bement a doktornőhöz, beszélgetett vele…Az öreglány ugyan még akkor sem tartotta olyan fontosnak, de - talán a kollégára való tekintettel - nagy kegyesen rábólintott, hogy jóvan, legyen egy szívkatéter ennek a lyánynak.
Na, onnantól aztán felgyorsultak az események, mert különböző vizsgálatokra küldött, amik inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek… Igaz, néha a frász kivert, például ott volt az izotópos szívizom vizsgálat. (Gyorsan beszúrom, hogy annak idején ezekre a vizsgálatokra nem kellett hónapokat várni, aránylag hamar sor került mindegyikre, nem úgy, mint manapság)
Háát, ez az izotópos izé azért nem semmi volt. Már maga az izotóp labor is gondolkodásra készteti az embert, hogy egyáltalán belépjen-e azon az ajtón… Amelyen szép nagy, sárga alapon fekete embléma virított, tudjátok, az a sugár-jel… Jesszus. De úgy voltam vele, hogy nemcsak bemenni, de kijönni is láttam pácienseket, tehát csak nem halnak meg odabe...Azért bátortalanul szorongattam a beutalómat, amikor bementem. Uhh!! Képzeljétek, dupla ajtó volt, meg páncélozott vagy milyen, fffff, nem nagyon tetszett a légkör…
A váróban volt tévé, sokan azt nézték…Én meg őket. A várakozókat. És próbáltam elképzelni, hogy kinek mi baja lehet, de lényegében ugye senkire sincs rárajzolva a betegsége… De tényleg! Mindenki tök egészségesnek nézett ki…
Azt tudtam, hogy leggyakrabban pajzsmirigy problémákkal küszködők kötnek itt ki, mert a pajzsmirigy jól „veszi fel” az izotópot. Csak még azt nem tudtam, hogy ez az anyag hogy a fenébe kerül a szervezetbe?? Aztán megtudtam azt is, tulajdonképpen injekcióban fecskendezik be, vénásan. Az aztán szépen el kezd cirkulálni a véráramban és a belső szervek beépítik a sejtekbe.
Igenám, de én azt hittem, hogy szuri be, én meg mehetek a gépbe. Áááá…. nem úgy van az! Beadták, majd mondták, mehetek, 24 óra múlva jöjjek vissza, akkor történik maga a vizsgálat. Csak lestem. Hogy most akkor ezzel az izével –bennem- mászkáljak haza csak úgy?? Mondták, hogy nincs ezzel semmi gond, nem akkora dózis, hogy bárkinek baja esne, mint ahogy nekem sem fog. Ja! De azért 48 óráig lehetőleg ne menjek túl közel illetve ne ölelgessek, ne puszilgassak kicsi gyerekeket. De mást se, ha nem muszáj. Na! Akkor aztán ledöbbentem! Tyűűű! Így „sugárzok”??? Szóval azért nem is olyan jajdeveszélytelen ez a dolog?? Na, mindegy, pár napig nem mentem az ovinak még a környékére se. Nehogy már csernobiliset játszódjak a kiskölkökkel…
Másnap aztán mentem vissza, most már hótt kíváncsian, hogy mi is fog még történni, és miképp fog viselkedni, azaz mit fog kimutatni ez a sugárzó cucc a szívemben. Meg főként HOGYAN?
Nemsokára megtudtam azt is.
Egy sötét hodályba vezettek, az ablakokon fekete függöny. Középen terpeszkedett egy irdatlan nagy masina. Nem volt valami szívderítő látvány… inkább olyan sci-fi filmbe illő. Egy nagy ágyféleség, fölötte meg hatalmas szerkezet, olyasmi, mint a röntgen, csak nagyobb. Ami furcsa volt, az először is a sötétség. Mondjuk ahhoz hamar hozzászokott a szemem, meg a számítógépek monitorjai adtak azért némi fényt… Aztán le kellett vetkőznöm egy szál bugyira, és felfeküdni (pontosabban felmászni) arra a nagy ágyra. Ami kemény volt, és hideg. Az első percek inkább érdekesek voltak, persze akkor még fogalmam sem volt, hogy mindez meddig tart.
(Na jó, előre elárulom, másfél óra volt.) És akkor ezt osszuk be különböző intervallumokra…
Tehát. Az első fél óra elröpült, mert tetszett, hogy a monitort én is nézhettem, és érdekes volt a szín-kavalkád, ahogyan a szív formáját mindenféle különböző színekben festette be…
A következő fél órában kezdett kényelmetlen lenni az ágy. Az azt követő negyedórában már fáztam. Tíz perc múlva már rohadtul kemény volt a priccs, újabb tíz perc múlva meg már úgy fáztam, hogy remegtem, komolyan.
Akkor már az se izgatott különösebben, hogy a szivárvány mely színében pompázik épp a szívizomzatomnak első-hátsó-külső-belső-oldalsó-középső része. Mert –mint később kiderült- azért tartott ez az egész olyan sokáig, mert a szív minden apró részéről külön-külön vették fel az adatokat. És aztán azt fel is dolgozták. És ott helyben ki is analizálták, igaz elsődlegesen még csak úgy felületesen, a totál részletes eredményt nem ott adták a kezembe, azért vissza kellett menni egy hét múlva. No de még ott tartottam, hogy feküdtem azon a kemény ágyon és vacogtam. De betakarni sem lehetett, azt mondták, akkor nem úgy „jön” a kép. Na, a vége felé már abszolút nem volt se érdekes, se izgalmas ez az egész, csak nagyon-nagyon unalmas, és kényelmetlen…sőt, kellemetlen.
De ki lehetett bírni, meg mint már írtam, elég jól tűröm az ilyen megpróbáltatásokat.
Az eredményt pedig egy hét múlva vittem a dokinőnek, akinek bizony nem nagyon tetszett a szép, színes portfólióm…”meg is voltam ám sértődve…(!)”
Hümmögött, hammogott…aztán az orrom előtt kezdett el telefonálni Debrecenbe, a szívsebészeti klinikára! Amindenit! Ő! Akinek esze ágába se jutott volna magától, hogy soron kívül kérjen időpontot! (Emlékeztek még kedves olvasóim? Hogy írtam már, milyen kis „tapintatos” volt kezdettől fogva a szentem? Hát kábé most is, dettó.)
- Halló! Itt XY főorvosnő Egerből… Lenne egy betegem…aki elő van jegyezve szívkatéterezésre…nem lehetne megsürgetni az időpontot? Vagy legalábbis jóval előbbre hozni? Muszáj lenne! -
…na, valahogy így. Ültem a székben, hallgattam, mit beszél és hogyan, és jól meg is rémültem. Na nehogy már olyan súlyos legyen a dolog...
(De. Olyan volt.)
Végül is kaptam hamarabbi időpontot. Meg még jó pár vizsgálatra beutalót. Nyaki ultrahangra például. Hogy a nyaki verőerem milyen állapotban van. Meg szív-ultrahangra, meg ilyesmi nyalánkságok. Ezeket szép sorba végigművelték rajtam, mindent, ami szükséges volt. A vérvételeket már meg sem említem, mert ugye mindenből „friss” kellett…(Mármint adatok, eredmények.)
És aztán isten neki fakereszt, mehettem Debrecenbe. Csak most nem „pulykakakast venni”, mint ahogy a dalocska szól…
3.
Nem készültem túl sok holmival, mivel mondták, ez csak egy pár napos benntartózkodás lesz, ha minden simán zajlik, elvileg 2-3 nap után haza lehet menni. Hálóing, tisztálkodási felszerelések, kis üdítő…Azért a zabszem a popsimban volt, mégiscsak kisebbfajta „műtétről” van szó---
A klinika épülete impozáns volt, hatalmas, és számomra egy kicsit…félelmetes is.
Különösen a kapun a hatalmas felirat: SZÍVSEBÉSZET. Maga a szó számomra misztikus volt és hihetetlen, hogy -úristen- én itt vagyok. Valahogy a tudatom mélyén benne volt, hogy e helyen azért bizony életek sorsa fordul jóra, avagy rosszra, netán a legrosszabbra…
A portán eligazítottak bennünket, hogy merre kell menni. A „katéterezős osztály” az emeleten volt. Érdekes, én azt hittem az új szárnyba megyünk, de nem, volt egy régebbi is, nos, ez a részleg adott helyet a tüdő és szívbetegeknek. Az a régifajta, hamisítatlan „öreg kórház”, szűk kis folyosókkal, apró kórtermekkel, lepukkant vaságyakkal…A nővérszobában leadtam a papírjaimat, azután megmutatták a szobámat. Háromágyas kuckó volt (tényleg pici), egy néni feküdt benne, aki már túl volt a katéterezésen. Lepakoltam a holmimat, lecsüccsentem az ágy szélére és vártam, hogy mi lesz a dolgom.
Hamarosan jött egy nővérke, vért vett (a syncumárt már egy héttel azelőtt abba kellett ám hagyni, a vérzésveszély miatt!), EKG-t csinált, majd mondta, hogy az eredmények másnap reggelre elkészülnek, utána megnézi azokat a professzor úr (aki a beavatkozást végzi), és ha minden oké, akkor még aznap el is végzik ezt a speciális vizsgálatot.
Alá kellett írnom egy nyomtatványt, miszerint beleegyezek (mindenbe) a vizsgálatok elvégzésébe, tudomásul veszem, hogy a mortalitás átlag 2 százalék (magyarul százból ennyien bele is halhatnak ebbe a kis „rutin” műtétbe), szóval tök meg is nyugodtam. Hát hogyne. Két százalék. Fene tudja, annak a kétszázaléknyi páciensnek mi forgott a fejében, amikor ők is, ugyanígy, aláírták ezt és ők is, ugyanígy reménykedtek, hogy nem lesznek az a két százalék…. Ez óhatatlanul megfordul ám az ember agyában, amikor aláfirkant egy ilyen papírt….!
És hogy teljesen örömmámorban ússzak ezen gondolataimmal, a kedves betegek (persze, akik már túl voltak a beavatkozáson) este a folyosón, oly szívesen traktáltak rémtörténetekkel, hogy hogyan, s mi módon hunyt el tegnapelőtt egy fiatalasszony a szívkatéterezés közben…vagy, hogy hogy rohantak a múlt héten egy pasassal át a másik részlegbe, azonnali szívműtétre, mert mittudomén szétszakadt az aortája, vagy egy másik, akit már hiába vittek a „nagy” műtőbe, már nem tudtak segíteni rajta…na, hát ilyesmik voltak a sztorik és szerintem kaján vigyorral látták, hogy összevissza rémülöm magam. (De milyen érdekes…két nap múlva ugyanezeket a történeteket már én magam meséltem az újonnan jött „kollégáknak”…)
A néni, akivel egy szobában feküdtem, ő inkább olyan vigasztalós-megynyugtatós fajta volt, elmesélte, hogy mi történik a műtőben és hogy ne féljek, abszolút nem fáj, csak amíg az érzéstelenítőt befecskendezik, az egy picit kellemetlen. És hogy utána 24 óráig nem szabad felkelni (na, ezt a nővérkék is nyomatékosan kihangsúlyozták), nehogy a seb kinyíljon a combvénán (azon keresztül vezetik fel a katétert a szívbe), mert akkor bezony nagy a bibi, mert az aztán ám tud spriccelni de hajjaj!! Egyébként ő pont ebben a 24 órás szigorú fekvés-periódusban volt, és néha megkért, hogy hozzak ezt-azt, pohár vizet, táskáját, ilyesmik. Na jó, wc-re ki lehetett menni (közel is volt), de aztán csakis ennyi.
Tehát már előre ki voltam okítva, én meg jó diákhoz illően figyeltem, hallgatóztam, „tanultam”.
(Közben meg csak arra tudtam gondolni, legyek már túl rajta, oszt gyerünk haza.)
~ folytatás a hamarosan megjelenő
könyvemben lesz olvasható! ~
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Drága ILNA és Telka!
Remélem, a szemeid is megjavult időközben! 