Haldoklik a nagymamám,
Könny áztatja arcom,
Összeszorul a torkom,
Elfullad a hangom

Azt mondták még vár valakit,
Azért nem tud menni,
Azért nem tud fáradt szíve
Végleg megpihenni

Elindultam összetörten
Lelkemben mély sebek
Úristen, hát én kellek még -
Nyugodt hogyan legyek?

Én voltam az életének
Első unokája,
Lényemnek ő anyja is volt,
Nemcsak nagymamája

Kiskoromban nevelgetett
Minden erejével,
Ha úgy kellett, óvott, védett
Mind a két kezével

Nehéz sorsát, majd' száz évét
Emelt fővel járta,
S nótázta hogy "Erdő szélén
nagy a zsivaj lárma..."

Most elfogyva kis csontvázként
Itt fekszik előttem,
Alig merem felkölteni:
-Mamikám! Megjöttem!

Rám emelte megfakult, de
Mégis tiszta kék szemét,
Perceken át megdermedve
Bámultam az íriszét

Kitágult a pupillája
Fejét felém fordítva,
Fájdalmamban könyörögtem
Némán, mégis ordítva:

- Mamikám, hát ki vagyok én?
Mondja már ki a nevem!-
Kicsi fejét simogattam,
S ő szorította a kezem.

Aztán csöndben "beszélgettünk",
Szavak nélkül, sokáig -
Még eldúdoltam régi dalát...
És zokogtam hazáig.