Angyalaim!
Hiszem, vagytok.
Tudom, léteztek.
Lépteim vigyázzátok
Lelkemet simítjátok
Életem megáldjátok.

Tudom, vagytok.
Hiszem, léteztek.
Gyarló földi botlásaim
Jó irányba terelitek
Őrzitek szeretteimet
S bár nem tudom nevetek,
De már minden nap
Száll az égbe
KÖSZÖNETEM felétek!

Angyalaim!
Szívembe szeretet költözött
Lelkem bársonyba öltözött
Mert tudom, vagytok!
S ez az én örök
HÁLA-IMÁM most hozzátok-

Ejj, hajj, Karácsony,
Sül-e idén kalácsom?
Lesz-e zöld fám, szép fenyő,
Gyerek lábán hócipő?

Lesz-e csillag, felfénylő,
Aranyszálas terítő,
Mézillatú vigalom,
Édes, békés nyugalom?

Lesz-e csók, vagy hazug szó?
Holt szerelmek hanyatló
tompafényű mámora? Vagy
romlott szőlő rossz bora?

Lesz-e mosoly arcokon? Vagy
folytott bánat-hatalom?
Lesz-e pénzért vehető
szeretet? (-az éltető-)

Lesz-e rántott halacska?
Újévkor sült malacka
citrommal a szájában
-Élő holtak álmában-?

Hozsannázott boldogság---
Óh, be' sokan várnak rád...
Hová tűnt a kalácsom?
Mivé lettél Karácsony?

Só és cukor. Tűz és víz.
Torkomat folytogató könnyes íz.
Mi ez a hajnali vízió?
Valami ambivalens kvíz?
Mért feszít fájó furcsa érzés?
(mert a "nekem nyóc"
soha nem lesz tíz?)

Mért nem vibrál bennem
racionális értelem?
Mért győz le mindig
a túlcsorduló érzelem?
Érzékenységemet hova rejtsem
hogy ne kerekded, hanem kocka
legyen minden sejtem?
S mit tegyek, ha lényemnek ez
fizikailag idegen lételem?

Alattomosan fészkel belém
Egy szürke szárnyú félelem
Hessegetem, sírva hívom
tudatom madárijesztőjét
Széttárt csontkarján
elfojtott gondolataim lógnak
szakadt rongyként
Szélcsendben vihart
kavar a Semmi
Nem akarok szomorú
néma bábu lenni...

Lennék inkább vidám erdő
fenn az éltes hegyen,
Vagy erdő fölött csacska felhő
széltelen, szertelen
Vagy vagyok tán
én magam a hegy?
Kinek zöld lombokba borul
békés álma
de jajj, gyomrában émelyeg
a megolvadt magma
A kitörni készülő tartalom
s robbanásra kész a féktelen
törvényszerű hatalom!

A Természet, ha pusztít is, ám
tisztít, megkönnyebbít
küzdeni ellene nem lehet
S az ülepedő hamu alatt
nem látom a lényeget
Ujjaim közt lágyan hulló
halott pernye lepereg
Reménykedő tenyeremmel
cirógatok köveket

Ó, hová lett a szép
bölcs hegynek
nyugodalmas bája?
Felvajúdott könnyeiből
mért lett kihűlt láva?
Forrong bennem, szorít
minden ki nem mondott szó...
Keserű és émelyítő
mint kávéban a só...

Mondd mi ez a megfoghatatlan
erő benned amitől melletted
néha porszemnek érzem magam?
Vagy más dimenziókra van
programozva agyam?
Mért vergődöm csukott szájjal,
csatát mért nem vívok?
Fúló hangom mért nem zengő,
ha visszajelzést hívok?

Tudom, hogy tanulnom
kell még téged
Tudom, hogy hiányod
elemészt, megéget
Tudom, hogy sóhajomat
álmodban is érzed -
Segíts kedves, segíts nekem,
nem adom fel könnyen
Ha más is vágyad
mondd ki bátran!
-és sosem látod könnyem-

Korán van. Csönd. Szerelem. Béke.
Egy kósza puha párnapihe libben fel a légbe.
Korán van. Szerelem. Ölelés. Mámor.
Varázsos nyilával gyönyört küld Ámor.
Nap nyílik. Ébredez. Vörösen izzik.
Szép kezed remegőn bőrömhöz siklik.
Megtalál. Megérint. Megsimít lágyan.
Fuvolás dalmadár énekli vágyam.
Korán van, lelkemben mégsincs késő álom,
Holddal jött páromat minden reggel várom.
 

Ó, szólj már, szólj valamit,
Vagy olyan SOKAT kérek?!
E zörgő-börgő zúgó zajban
Önmagamban méla csendben élek
Saját gondolataim a fejembe
Vannak zárva, olyan vagyok mint
Egy bebábozódott lárva,
Régi-féle csacsogós párbeszédek
Páncélt próbálnak repeszteni
De már nem születnek színes
Szabadszárnyú pillangóvá -
Nem fognak fülembe zengeni.

Tragédia? Vagy bús-melankós elégia?
Még annak se jó - mert nincs vissz-hang
Csak kulináris sablon-kommunikáció
Hogy ordítanék! Epekedve, ha nem lenne
Bánat-torkom betegesen berekedve
Sikítanék kínomban, ha hallom a szót:
"Kedvesem. Kérlek. Add ide a sót"...

S én nyújtom feléd, lágyan
(a felszín alatt dobol a lábam),
Mosolygunk, és minden rendben,
Jól-lakunk, így, szépen, csendben.
Oh. Be szép: Együtt vagyunk asztalnál
Ágyban. Nem tudod, nem ÉRZED
Sótlan-szótlan vágyam. Nem hallod zenémet
Belül, mi szívem bánatos húrjain hegedül
Ahogy hangtalan ordítok feléd:
Szólalj meg! Mert némaságod bennem
Pokoli mélységekbe menekül.

Keserű gyötrelem
Ha múlik a szerelem
Szűnik az érzelem
Nem értem sohasem

Hol van az ölelés
Meghalt a nevetés
Mért fáj ez énnekem
Ha múlik a szerelem

Szép volt a lángolás
Minden perc oly csodás
Nincs vigasz sohasem
ha múlik a szerelem

Jéggé vált a szíved
Süketté a füled
Üresek szavaid
Kihűltek csókjaid

Megtörtél bántottál
Ellöktél ártottál
Hegyeket bontottál
Mély sárba tiportál

Rámtör a félelem
Nem kellesz már nekem
Engedd el a kezem
Elmúlt a szerelem

 

értéket találunk
ha önmagunkba látunk
lelkünk selymesen vetett ágyában
béke-puha gyöngykagylóban hálunk
külső borzadály meg ne zavarja
fröccsenő sikoly fel ne kavarja álmunk
ne sírj, nevess, rajta-rajta
szárnyaló életem énekem hajtja
lángolok, megégek, de nem fáj, hagyom -
rajta-rajta, zengd velem diadal-dalom!
 

Porcelán.
Képlékeny kaolin.
Olyan mint a lány.
Ha hevíted, lágy és puha
Mint a rásimuló ruha.
Ha megégeted,
Kemény lesz, mint a kő,
S ha törik,
Sebezhető apró morzsa
Lesz a nő.

Csigaház.
Benne egy árva lakó.
Hátán cipeli egész
Életét, s mindazt,
Mi bele való.
Féltve őrzi
Papírhéjú jelenét,
Mindaddig míg gyilkos
Bakancs álmaiba
Belelép.

Angyalok kórusa! Mit zúgtok fülemben?
Ne muzsikáljatok nekem. Hitetlen lettem.
Csinos a szárnyatok, pufók az orcátok,
Festett égkék szemetekben pokol tüzét látok
Gyertek le! Lépjetek! Tanuljatok járni
Hulljatok, essetek, nektek is fog fájni!
Nem vagyok káromló, istent most is félem
S míg soraimat írom, bocsánatát kérem

Ó nem erről szól a nóta, ez nem egy templomi óda
Nem önostorozás csak bánat, csupán vétlen
Bűnhődése a nem tanult imáknak -
Van ugye az égi parancsolat, de hol van a
Földi kapcsolat? Mért nem érzem a jót a szépet
Mért van a sok átok, vétek?

Hitetlen tamások és hitetlen gyaurok
Ha nyakatokon szorul a ki nem bomló hurok
Hogy sírtok: Istenem! Mért nem vagy énvelem?
Mért kínoz félelem? Mivé lett életem? -
Halálunk óráján mért ŐT hívjuk mégis?
Fájdalmunkban mért kérjük hogy segítsen az ég is?
Angyalok kórusa, hát zenéljetek nekem...
Már tudom hogy meghallom, mert szívem a fülem.
 

szélfútta cserépzilálta
káosz szemetes
konténerek hullajtotta
város csapongó
idegborzolta gondolatok
hideglelés rajzolta lég
áramlatok sokk az utcán
úton szanaszét röppenő
rémálmok sálba bugyolált
sárba szétzilált süvítő
riadalom rezzenések
csattogó förgetege
elemi erők elementáris
döbbenete emberfeletti
rémület kinek szerencse
kinek utolsó révület
becsapódó bizonyosság
kiáltás orkán erejű
zihálás a légben térben
nyüszítő vészjósló
vendetta bosszúszomjas
természet ősanya
gonosz mostoha
vicsorgó viharfoga tép
mar zúz mélybe
vagy mennybe húz
sikolt fázik fél a fa
fél a hús csontig vájó
dermedés míg megvált
a szélcsend
s az ébredés
 

Szellőztetek.
Hagymát.Szagot.
Pörköltet főzök
Nyitok ablakot
Lentről hangot hallok
Talán fagott...
S mint egy bűzös bár bajai
-fújd bébi!-
vélem hallani
esti mese brummogó
basszus hangjait
E hangszer dallamait...
Ablakom tárva.
Gyermeklelkem árva
jajai -mossál fogat!-
köpi a maci
s nyálcsurogva
vesznek csapba életem
Ételszagú könnysikolyai.

Én csak segítséget kértem,
Nem mérlegeltem, mi a tét,
Nem fontoltam, mit gondoltok rólam
(-rajtam múlik ez a lét-)

Jézust idézted fennkölten,
S míg ˝halászni˝ tanulok,
Kikapcsolják majd a villanyt
(-bűnhődni ezzel még nem fogok-)

Akármilyen átkos, szemét,
Cinikus és rossz vagyok,
Tudálékos tanítóktól
Tanulni én nem tudok!

Az vessen rám első követ,
Ki bűnt soha nem vétkezett,
Verjetek meg! Köpjetek le!
(-ha hiányzik egy ékezet-)

Nem akarom, s nem is kérem,
Hogy engem megértsetek,
Lökjetek el, ha én vagyok az,
Ki kilóg közületek…

Nem tudom, mért születtem így
Bár születtem volna halva
Kevesebb lenne gondotok
(-a bűn tárgya az alma?-)

Nem élek példás, hívő életet,
Szemetekben én vagyok az ármány,
Ám legyen. Hisz´ minden családnak
Kell egy fekete bárány…

Mondtad: a betegségek intő Jelek,
Bűneink tükrös példabeszéde
Azért küldi a Sors őket,
Hogy okuljunk belőle

Én, mióta eszem tudom,
Ritkán voltam egészséges,
Ezek szerint selejt voltam?
(-akkor is, ha csak hétéves?-)

És egy rákos csecsemő?
Mit követhetett el ő?
Vagy isten ily módon szelektálja,
Hogy ki jogosult e világra?

Kérdezted, hogy Ki Vagyok Én
Ismerjem meg magamat!
(Te sem tudtad, ilyen büszkén,
Míg át nem mosták agyadat!)

Szerepet játszok? Hamis vagyok?
Nézz körül a világon:
Van kinek már ˝nem kell a pénz˝,
Eléldegél imákon…

Azt hiszed, hogy irigy vagyok?
Ne hidd, csupán bölcsebb lettem,
Látod, egy-két hegyibeszéd,
S szegényből -hopp!- gazdag lettem!

Gazdagít a tapasztalat,
S bár nem fogtam ki a nagy halat,
Kölykeimnek jut még azért
Hó végén is néhány falat.

Szerencsém, hogy kínjaimon
Röhögni még úgy is tudok,
Hogy diplomával, munka mellett,
Csuda módon csóró vagyok!

(Eger, 2004.)

Erőszak. Fájdalom. Ütések igazságtalansága.
Vicsorgó indulatszörnyek leigázhatatlansága.
Gyűlölettől eltorzult ördögi agyak
Undorító alaktalansága.
Gondolattalan légüres tér a koponyákban,
Amorf öntudatlanság a kifröccsenő
Ragacsos nyálban
Tegnapi, holnapi vészterhes sikoltások
A kiszolgáltatott mában...

Artikulátlan néma, tehetetlen tiltakozások,
Recsegve tört fogak között átszűrődő
Vértől bugyborékoló maró ízű átkok,
Állati ösztönök sárga szemű lélektelensége,
Folytonosan, csúful megerőszakolt,
Fekete masszába fúló világbéke,
Gonoszok sátáni bűzös büntetlensége -
Emberek! Könyörgöm!
Ennek már sosem lesz vége?!

Csönd. Remegő ragyogás.
Fölhúzó, fényes, vakító álom.
Ébrednék. De már átléptem a halálon.
Törött világ. Törött álom.
Épségét már nem találom.
A bolygó bőrén reped a kéreg
S alatta lakmározik sokmilliárd féreg.
 

Teszek és veszek.
Élem hétköznapi életem.
Míg bejelenti lányom Kriszti:
-Anya! Nagymama leszel!
(s ez ellen nincsen hiszti)

Eltátom számat.
Tekintetem üresen réved
semmibe téved(nek) szavaim
Hová tűnt ifjú éned?
Hová? Gondolataim?

Mosolygok. Sírok.
Gratulálok. (Torkomban gombóc.)
Ej, nagyobbik magzatom, gyermek
ki voltál, a kis vadóc
Életet adsz embernek-

Ej, Ágnes, magam!
Csak nem siratod el fiatal,
csitri, tűzrőlpattant lényedet?
Hisz' itt jő a diadal!
Meglátod a Lényeget!

Anyukám, áldott!
Még nem sejted, nagymama-léted
átlényegül immár dédibe
Eggyel több lényre téved
gén-ősök óvó szeme

Ó, isten, ha vagy!
Vigyázz rájuk mint kincseimre,
Gyöngy-könnyeim senki se lássa,
csak mikor örömömbe'
Hullik a szülőágyra-

A vászon.
A szűz.
A hótiszta.
Színes gondolatokra várva
Szekrény-álmát alussza.
Sötétben lapul. Álmában
Tudja, testén majd
Titok-csoda alakul.

Várja hű szeretőjét.
A karcsú, fa-derekú ecset
Büszkén feszít -mint egy mecset
Mint égbe nyúló varázspálca-
Éhesen, tápláló olajra vágyva
Sűrű, illatos, színes mézre
Egy oltalmazó kézre
Mely szereti, mely
Ébredező arájához vezeti

Selymes sörényét megrázva
Színcsókokba alászállva
Feszíti szerelmét
Kín-kedves keretre
S nászuk nyomán
Vajúdni kezd a harmónia...
A megfogant gondolatok
Életre kelt gyermeke.

Az újszülöttet
Emberek szeme kereszteli
Míg szülei alázattal
Fejet hajtanak neki


Szeretettel Bágyi Zsuzsanna festőművésznek

2008. április 29

Bocsáss meg anyám, ha rossz gyereked voltam,
Ne kérdezz, ne ítélj, ha kezedet nem fogtam
Ha folyton lázadoztam, ha szabályokat szegtem,
Tudod, hogy sohasem gonoszságból tettem

Ha szavad nem figyeltem, ha bánatot okoztam,
Ha különcségem miatt sok bajba sodródtam...
Nem tudtam ki vagyok, s ma sem értem magam,
Felnőttem, "vén" vagyok, de gyermek maradt agyam

Anyukám, te mindig biztos almafám, törzseden
Tudom sajnos sokszor voltam gyötrelem -
Érni már nem fogok, sok év van mögöttem,
"Kukacos" gyümölcsként oly sokat szenvedtem

Itt-ott még zöld vagyok, néhol töppedt, fonnyadt,
Nem baj még cukros lekvár lehetek majd egy nap
Lesz belőlem kompót, vagy mosolygós befőtt,
Kacagunk majd együtt, ha fejem lágya benőtt!

S ha kissé "morbidok" is eme hasonlataim
- Nézd el nekem - És még sokáig, nagyon
Sokáig mondogasd: Szeretlek. Szeretlek
Ó te bolondos, édes gyerekem!

a vaknak nem biztos
hogy sötét a sötét
a látó sem látja mindig
az örömlét fényét
tiszta szemmel is lehetünk
homályosan suták
az autisták
sosem voltak buták

kéz nélkül is
festhetünk képeket
fül nélkül is
hallhatunk szépeket
a beteg is vágyja
a boldogságot
pénzért nem lelünk
ilyen ajándékot

szeretetet az is
számolatlan adhat
kinek szívében
szikék arattak
ereket billentyűt
kamrákat

ezért hát hiszem
hogy a vak is láthat
a béna is járhat
álmok útján bátran

s jómagam is
amelyikhez tartozom
attól nem félemberként
roskadok sorsomon
sőt TÖBB lettem
mert testemben
ezernyi önzetlen
ember vére lobog!

 

(1998. -a szívműtétem után-)