Éreztétek már?
Éreztétek már azt a remegő,
Óvó-védő féltést?
Azt a ki nem mondott,
Oly édes és oly kavaró érzést?
Azt a meghitt, 'lelkemnek-lelke-
csordultig-szeretetet'?
Fátyolosodott már el
-minden ok nélkül
ha ránéztetek- a szemetek?
Láttátok abban önmagatok
Szunnyadó aggodalmát?
Sóvárogtátok-e tenyerének
Biztonságos nyugalmát
Az érintést, mely nappal is
Az éjszakák gyönyörét említi
(pedig csak homlokod forró
bánatát enyhíti, mint mikor
vad tájakon suhan a vonat
s vigaszul szemed behunyva idézel
bársonyos pillanatokat)?
Nyújtott-e már valaha is
Olyan csöndes békét,
Melyben megfürödve ma is áldod
Élted földi létét?
Találtál-e hamuszínű
Porba dobott gyöngyre?
Meghallottad, érted kiált
Minden elsírt könnye?
Felvetted és dédelgetted,
Ápolgattad fényét?
Meglelted és szemeiben
Megláttad a Lényét?
Gondoltad-e, nincsen élet
Ő élete nélkül?
Nincsen holnap, nincsen tovább,
Nincsen "majd" és "végül"
Nincsen álom, nincs valóság,
Nincsen semmi, SEMMI...
-édes isten, őnélküle
mivé tudnék lenni?-
* * *
Éreztétek már azt a remegő,
Óvó-védő féltést?
Azt a ki nem mondott,
Oly édes és oly kavaró érzést?
Azt a meghitt, 'lelkemnek-lelke-
csordultig-szeretetet'?
Fátyolosodott már el
-minden ok nélkül
ha ránéztetek- a szemetek?
- - - éreztétek már? - - -
AZ ÉJSZAKA
Az éjszaka,
Melyben közös bűneink vajúdása
Gyötrő kínok között
Megbocsátást szült
S a sötétség,
A sötétség jótékony fátyola
Ráborult remegő testünkre
Keserű perceket feledtetve
Csókoltunk egymásba életet
Szeretve őrjöngő vágyainkat
Szabad útjára engedve
Egymást tépve, együtt sikoltva
A sorstól mindent kikövetelve
Mindenséget elsöprő
Gyönyörökkel gyilkoltuk meg
Őrült szenvedéseinket
S az éjszaka,
Az éjszaka csendes bánata
Békésen bocsátotta útjára
Megnyugvó lelkünket
Míg a pirkadat,
A pirkadat gyengéd mámora
Örökre össze nem kötött minket.
sms-szerelem
S míg ismeretlenül
Ily szépeket írsz nekem
Felderül fénytelen életem
Rádióhullámokon száguldok
Nem bénít többé a félelem
Fellobban, s ha kell
Hamvába hal az arctalan
Sms-szerelem
Ha soraidat nem saját
Archívumodból kaptad elő
Ha mai verseidben nem
Régmúlt szerelem az ihlető
Ha három napja
Én vagyok a nyerő
Úgy istennuccse gerincemben
Polkát jár a velő!
Szürke élet
Égszínkék színekben
Látom az életem
Szivárvány ecsettel
Jövőmet megfestem
Hajamba kötök majd
Rózsaszín szalagot
Fekete múltamtól
Messzire elfutok
Hófehér patyolat
Lelkemet eldobom
Epezöld mérgemet
Magamból kiadom
Kénsárga vitriol
Csurog majd tollamon
Vérvörös jelenem
Bárkinek eladom
Pénzszínű emberek
Kísérnek utamon
Fénytelen írisszel
Mosolygok magamon
NEM MARADT SEMMI SEM
Egykor tűzbeborult lelkem
Ha rám néztél,
Szikrázott minden pórusom,
Ma már csak eltűnődve
Azon gondolkodom,
Hová lett az édes forró ölelés
Mikor vált torz mosollyá
A szerelmes nevetés-
Valamikor kín volt minden
Nélküled töltött óra,
Most már az se fáj, ha
Egyedül térek nyugovóra
Hűvös lepedőm nyugtatja
Izzó testemet
Valaha szenvedtem, ha
Nélküled este lett
Nem sír ma már édesem
Utánad senki sem...
Tudatosan ölted ki agyadból
A gyöngéd vágyakat,
Így hagytad magad után
Üresen ágyamat, s
A testnek ki abban fekszik
Már lelke nincs
Rájössz majd egyszer, hogy
Ő volt a kincs amit
Nem akartál megtartani-
Légy erős! Küzdj! Ölj!
Harcolj kedvesem!
Megtettem.
S nem maradt semmi sem.
Haldoklik a nagymamám
Haldoklik a nagymamám,
Könny áztatja arcom,
Összeszorul a torkom,
Elfullad a hangom
Azt mondták még vár valakit,
Azért nem tud menni,
Azért nem tud fáradt szíve
Végleg megpihenni
Elindultam összetörten
Lelkemben mély sebek
Úristen, hát én kellek még -
Nyugodt hogyan legyek?
Én voltam az életének
Első unokája,
Lényemnek ő anyja is volt,
Nemcsak nagymamája
Kiskoromban nevelgetett
Minden erejével,
Ha úgy kellett, óvott, védett
Mind a két kezével
Nehéz sorsát, majd' száz évét
Emelt fővel járta,
S nótázta hogy "Erdő szélén
nagy a zsivaj lárma..."
Most elfogyva kis csontvázként
Itt fekszik előttem,
Alig merem felkölteni:
-Mamikám! Megjöttem!
Rám emelte megfakult, de
Mégis tiszta kék szemét,
Perceken át megdermedve
Bámultam az íriszét
Kitágult a pupillája
Fejét felém fordítva,
Fájdalmamban könyörögtem
Némán, mégis ordítva:
- Mamikám, hát ki vagyok én?
Mondja már ki a nevem!-
Kicsi fejét simogattam,
S ő szorította a kezem.
Aztán csöndben "beszélgettünk",
Szavak nélkül, sokáig -
Még eldúdoltam régi dalát...
És zokogtam hazáig.
Kóstolj meg!
(Tréfás "személyleírásom" -csak ÍNYENCEKNEK!-  )
Tüzes és testes vagyok
Mint az Egri Bikavér,
Pár butykossal e jó nedű
Igen-igen sokat ér!
Minőségi, édes, finom,
Mint a ritka Medina:
Értő kézben megszelídül
S köddé lesz a kritika!
Formám, mint a Vilmoskörte,
Érett, puha, zamatos,
Agyam kissé "ütődött",
De épp ez benne aranyos!
Hajam "napszítta" búzakalász,
Szememen dioptria csillog,
Magamon kacagok ha látom,
Tollamból hány metafóra villog!
HIÁNYZOL
Lehunyt szemmel álmodozom rólad
Koponyámban zártkörű film pereg
Nincs már múltam nincs jövőm
A jelenemet elvakítottad
S a mozivásznon jeltelen néma emberek
Söprögetik meg sem született emlékeimet
MONOTON MOSOGATÁS MONOLÓG
Háziasszonyok! Kicsik és nagyok!
Kezdők, műkedvelők és haladók!
Szóljatok hozzám: Nektek is?
Nektek is ilyen istenséges áhítat
Ha megnyitjátok ama vízcsapot?
Tornyosodó lábosok halmaza
Hálával tölti el lelketek?!
-jajjistenem, segítsetek, segítsetek!-
Tányérokon titkos tétova tartalom
"Öblíts le. Fényesíts. Ott a púr. Jól tudom.
Tisztogass. Teremts újjá, s mosolyogj közben."
Könnyem az önsajnálattól zaftosan csöppen...
S e fentiek: Semmi! Lájtos porcelán-egyveleg!
(Örülök, ha fürdés közben egyikük sem reped)
De lááátom a vihogó zsííros edényeket!
-jajjistenem, segítsetek, segítsetek!-
Férfiak! Kicsi fiúk, s Nagyok!
Mosogatás terén ki a lobbanékony legény?
(Ó vajon van-e ilyen "szőkevicces regény")
Vagy szívetek szánalomból
szivacs mellet is lőn helyén?
Feleségtek, lányotok, mamátok, húgotok
Esdekelt hozzátok már ezügyben?
Suttogták-e fületekbe csendben:
-drága hímneműek segítsetek! (S minden rendben)
- t ö r e d é k -
szárnyaszegett fantáziám
aléltan hull a porba
ketrecbe zárt árva lelkem
vasmarokkal van fogva
kiszáradt torkomból
nem hangzik már ének
fáraszt és meggyötör
ez az értelmetlen élet
MÉLYPONTON
Hogyan mondjam el, hogy
Nincs mit mondanom
Hogyan mondjam el
Ha nem is akarom
Megfagyott kőszívem
Szorítja fájdalom
Csonkított testemben
Már nem is én lakom
Hogyan mondjam el, már
Nincs az a hatalom
Mely beszédre bírna
Hogy elmondjam bánatom
Kiürült életem
Megadón vállalom
Fénytelen sorsomat
Fáradtan hordozom.
Hogyan mondjam el, ó
Nem kell a szánalom
Meghalt a boldogság
Nincs már, csak rágalom
Ne jöjjön senki se
Ne hívjon senki se
Ne szóljon szentbeszéd
Nem kell a nagymise!
Szeretni nem tudok
A gyűlölet megkopott
Ilyen egy hálátlan
Aki "mindent" megkapott-
Selejt és rossz vagyok
Asszonyként csődhalom
Anyának éretlen
Gyereknek siralom
Hogyan mondjam el, hogy
Soha ne bántsatok
Higgyétek kicsit még
Jó vagyok. Jó vagyok.
Elmondom, elmondom
Csak hagyjatok, hagyjatok
Elmondom, elmondom
De IDŐT! még adjatok -
Áldás, vagy átok?
Áldom, és átkozom
"költői vénám"
és vérátömlesztésért
könyörgök némán
menthetetlenül,
míg lényegem rímtelen
rigmusokba szenderül
Ki, vagy Mi
tette ezt énvelem?
Néhány kóborló
őssejtnyi gén-elem?
Apám? Kinek halála
után is írt
anyám verseket?
(nem voltam én, csak
Szenvedő -
Olvasni
Szerető kisgyerek)
Már nem emlékszem
mikor viszkettek föl
először golyóstollaim
hogy szándékosan vakarjam
egy kék füzetbe égővörös
bárányhimlős gondolataim -
A Tudás! Nagy kincs!
De jobb ha nem tudom
mit hoz vagy mit
visz el tőlem
tegnapban megnyílt
holnapom
Holdfényfiúnak
Korán van. Csönd. Szerelem. Béke.
Egy kósza puha párnapihe libben fel a légbe.
Korán van. Szerelem. Ölelés. Mámor.
Varázsos nyilával gyönyört küld Ámor.
Nap nyílik. Ébredez. Vörösen izzik.
Szép kezed remegőn bőrömhöz siklik.
Megtalál. Megérint. Megsimít lágyan.
Fuvolás dalmadár énekli vágyam.
Korán van, lelkemben mégsincs késő álom,
Holddal jött páromat minden reggel várom.
NEM HALLHATÓ DALLAMOK
Angyalok kórusa! Mit zúgtok fülemben?
Ne muzsikáljatok nekem. Hitetlen lettem.
Csinos a szárnyatok, pufók az orcátok,
Festett égkék szemetekben pokol tüzét látok
Gyertek le! Lépjetek! Tanuljatok járni
Hulljatok, essetek, nektek is fog fájni!
Nem vagyok káromló, istent most is félem
S míg soraimat írom, bocsánatát kérem
Ó nem erről szól a nóta, ez nem egy templomi óda
Nem önostorozás csak bánat, csupán vétlen
Bűnhődése a nem tanult imáknak -
Van ugye az égi parancsolat, de hol van a
Földi kapcsolat? Mért nem érzem a jót a szépet
Mért van a sok átok, vétek?
Hitetlen tamások és hitetlen gyaurok
Ha nyakatokon szorul a ki nem bomló hurok
Hogy sírtok: Istenem! Mért nem vagy énvelem?
Mért kínoz félelem? Mivé lett életem? -
Halálunk óráján mért ŐT hívjuk mégis?
Fájdalmunkban mért kérjük hogy segítsen az ég is?
Angyalok kórusa, hát zenéljetek nekem...
Már tudom hogy meghallom, mert szívem a fülem.
Csekk-sirám
Csekkelek és csekkolok,
Sosem tudom hol vagyok,
Sárgaszínű számlák fekete
fényű fojtó szeme les rám
s ránk -Hogy vinné el a fene!
De nem viszi ám, postás hozza,
Tudja, hiszi, hová dobja
Incifinci papír-halál
Bankó-gyilkos sivár talány...
Melyst' fizessük, melyik várhat,
Nem építünk már légvárat
Elég kunyhó (két szoba plussz
pici konyha vécé) és slussz-
Sárgán susog minden sora
Tévé reklám! Mily ostoba
-be szép látvány, számat tátván
csekkborított- mulya bálvány
Irigylem a nyerő pasit
Hejehuja, fizet, hasít!
Ráragadt a technokollal
(talán lejön alkohollal)
S míg csekkjei hullnak róla
Éhen döglik ez az óda...
Reklám-mosoly, reklám-remény,
Hiszi szegény, eljön a fény
mely hozza a boldogságot
(Sárba nyomja minden álmod)
Öröm-gyár -vagy sovány vigasz-
Fizess ember fizess paraszt
Minden betűm ütött-kopott,
Noha kezem sosem lopott,
Továbbra is gyűlik, lapul,
Nézem báván, ártatlanul,
Fizetem míg lesz csak pénzem
Míg el nem kopik remény-fényem
Míg nullára nem merül létem-
ÁBRÁND
Égig érő csillagos remények
Fényesítik e sötét földi létet,
Adnak-e gyógyírt fájó szívünknek?
Álmokat álmatlan éjeinknek?
Örömteljes boldog jövőt várunk,
Közben dermedten üres az ágyunk,
Könnyekbe fojtott minden vágyunk
Perzseli fel magányos nászunk -
Sivár, nyomorult jelenünket,
Egész elrontott életünket,
Minden elsírt bánatunkat,
El nem múló csókjainkat
Egyetlen sóhajnyi rebbenő fény
Aranyozza be: az állandó remény,
A tiszta, éltető, igaz érzelem,
Az elpusztíthatatlan örök szerelem!
Szomorkás köszöntő
Egyetlen testvérem,
drága kicsi hugom,
Mit is kívánhatnék
a születésnapodon?
Gyötrő helyzetedben
miket is írkáljak
Szívemet nehezíti
könnyfelhős bús-bánat
Nehéz a lelkem tán'
nem is fog a tollam
Rádborult szomorságod
régmúltamra lobban-
Ismerősként csap le rám
egy homálybafúlt érzés
Ismerős a szemedben a
fájdalomtört nézés
Ám te erősebb vagy
-sosem voltál gyenge-
Ne engedd, hogy sebesítsen
igaztalan penge
Ne hagyd, hogy felsírjon
egy újszülött gyűlölet
Hinned kell, jön majd még
a sosemvárt bűvölet
Bár meghasonlott életemnek
ritkán voltál része,
Úgyis TUDOD, hogy kínlódott
énem megtört lénye
Nem példákkal dobálózom,
s nem is büszkén írom
Sokszor majdnem én ástam ki
tíz körmömmel sírom
Iszap-húzta megdőlt nádként
mégis talpraálltam
Köszönöm, míg szívem dobban,
jó anyámnak bátran!
Vagy Égieknek? Szerencsémnek?
A Nagy Játékos Sorsnak?
Nem tudhatjuk, mit hozhat
egy mában nyíló holnap
Ha elmúlt a múlt, fáj a jelen,
s nem kecsegtet szép jövő,
Ne gondold, hogy poklok bugyrán
mi voltunk csak úttörő-
Ki bármit vétett, sose átkozd,
nem nyert meg az nagy csatát
Túlélésért folyik a harc,
emelt fővel menj tovább!
Ne veszítsd el reménységed,
meg ne kopjon mosolyod,
Kisímul még -hőn áhítom -
gondtól párás homlokod
Húsunk, vérünk egy tőről kélt,
s bár törzsünk néha messze állt,
Hiszem, hogy még kapaszkodhat
egymásba e két faág!
Hagyj békén!
Ne akard megszabni, hogy mi a jó nekem
A döntésem -akármilyen!-
Azt akarom, az enyém legyen!
Ne kezelj gyermekként, csak mert
nőnemű vagyok, ne hidd azt öntelten
Hogy csak a férfiak a nagyok!
Ne tervezz helyettem, ne felügyeld az életem,
Nem biztos, hogy a te véleményed
Egyezik énvelem!
Ne akarj betörni, ne akarj letörni,
Úgyis csak makacsul el fogok hajolni!
Mi jogon tiltasz meg dolgokat
Mért kell nekem tűrnöm
A te irányításidat? Mért nem engeded
Hogy néha igenis rossz! legyek?
Ez az enyém! s nem a te életed!!
Ha elcseszem, ám legyen, te sem
vagy bűntelen, nem vagyok védtelen,
S nem tiéd a végtelen!!
Tudom, hogy "jót" akarsz,
de folyton csak belémmarsz,
hadvezérnek kellett volna lenned,
Vagy rég el kellett volna menned
tőlem végleg - De ezt úgyse érted...
Ha tönkremegyek, ha elpusztulok is
helytelen döntéseim miatt, akkor sem
Akarom, hogy TE mutass jó utat
majd rátalálok magamtól, vagy
ha nem, hát úgy van jól, de elegem
van belőled, menekülnék mellőled
Inkább élnék szegényen,
mint teveled egy fedélen
Lassacskán megvénülök,
de melletted elhülyülök, fuldoklom
az aurádban, nyöszörgök
Hiányzik az egészséges magány,
és igenis direkt vagyok "trehány"
csak hogy téged bosszantsalak-
Sokszor tudatosan húzok közénk falat!!
Úgy szeretnék néha egyedül lenni,
Csak a magam kedvére tenni
s nem attól félni, hogy te
mit mondasz, mit szólsz, mit hallasz,
Inkvizítorként hogy vallatsz
Keress mást, kit szapulhatsz,
És győztesként elvonulhatsz!!
Engem fáraszt már a harc
Nyugalomra vágyom
Az életem az enyém
S ENYÉM MINDEN ÁLMOM!!
VOLNA-VERS
Szóltál, Apu? Hívtál? Néztél?
Odaföntről látni véltél?
Ne butáskodj, nem megyek még
Itt lenn ragyog nekem kék ég
Netán rosszat cselekedtél?
S ördögök vendége lettél?
Mesélj, mizu Lucifernél?
(tudom, ezért pofon vernél)
Dehogy vernél, dehogy bántnál
Ha mégegyszer újra látnál
Nem csinálnál butaságot,
Megismernéd "kicsi" lányod...
Sosem voltunk "jóban-rosszban",
Nem is tudtad, milyen voltam,
Elsétáltunk egymás mellett
Puszit adtál, hogyha kellett...
Ami lett a veszted: Vesztünk!
(Szép kis csonka család lettünk)
Nem kesergek, nem vádollak,
Én sem nézem mi lesz holnap-
Jó lett volna együtt élni,
Felnőtt fejjel eléd állni
Nicsak, Apu, lett diplomám!
Büszke lettél volna reám
Hejhó, Apu! Unokád lett!
"Csípted" volna a gyereket
Magasra emelted volna,
Csókolva lett volna orra,
Kiáltott volna: Á! Papi!
Örültél volna hallani
Ejj, ha az sok-sok volna
Az Életben ott nem volna!
De ezzel még nincsen vége,
Lett ám néki kistestvére
(szomorkodom, nem láthattad
"Papaságod" nem adhattad)
Fényképekről nézegettek,
Sírodra virágot vittek,
Kérdezték, hogy Misi papa?
Hol lakik most? Hol otthona?
Mit mondhattunk, fenn az égben
Néz le rátok mosoly-szépen
Ajjaj Misi, Misi papa
Lett belőled ó! dédapa!
Jajj csak sírok, sírok-rívok
Égi számot újra hívok,
Nem veszik fel, folyton foglalt,
Jelzik, apud nincs már, meghalt-
Önző vagyok, nem is mondtam
Hugomnak is bizony ott van
Két szép fia (négy unokád!)
Sose látott kicsi család...
Nem ragozom, nem toldozom,
Bűneidet feloldozom
Veled álmodtam az éjjel
Hívogató égi fénnyel
ÁGNES-NAPOMRA -segítség, honvágyam van!-
"...azért vannak a jóbarátok..."
Szólt a rádióban,
s én elsírtam magam
Boldogtalan-boldogságom
szétzilálja agyam
Magam-választotta
szerelem-börtön édes
rácsaiba kapaszkodok
Nem tudom, otthon vagyok-e,
amikor itthon vagyok -
Nem élem vadonat-életem
oly mértéktelen messze
-csak párszáz kilométer-,
De nincs az a barométer
mely jelezné lelkem viharait
amit ki se tudok mondani
("Csak most, csak itt")
Tavaly ilyenkor
legkedvesebb barátaim
bontották a bébé-pezsgőt
(nézd el nekem Marsigabi
hogy név szerint említelek
a többiekre is gondolva),
Táncoltunk, nevettünk és
nem mostunk poharat.
Élveztük, milyen is lehet egy
őrült, tékozló áginap.
Nem sejtettük -nem gondoltuk-
(csak buliztunk nagyon),
hogy idén már csak emlékkép
lesz a múlt évi névnapom.
Önnön-sóhajom az éterben száll
tova (nem is tudom ó én ostoba,
mit vesztem meg "jódógomba"
mint az a bizonyos kutya),
Mert szívem szakad értük, kiket
-ANYUKÁM, ÉVIKE, KRISZTIKÉM-
szeretve hagytam oda
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
